Egy mélyen összetett, szimbólumokkal dolgozó történet, amit a fülszöveg olvasását követően nem is gondolnánk. Elgondolkodtató, apró mozaikdarabkákból összeálló írás, melynek csupán a legvégén kapunk mindenre magyarázatot. Egy, a gyász feldolgozását lírai módon segítő kötet, ami kimondatlanul, észrevétlenül segít utazni az érzelmek viharos tengerén.

Történetünk főhőse a fiatal Oscar, aki egy napon felébredve egy hatalmas oroszlánt talál a szülei ágyában... Anyukája és apukája nyomtalanul eltűnik, csupán a gondosan, az ágy mellett elrendezett papucsaik árulkodnak arról, hogy előző éjjel nyugovóra tértek. Az oroszlán bűntudatosnak tűnik, a kisfiú pedig nem meri kimondani gondolatait - de mindannyian tudjuk, mit sejt.

Az oroszlán, "hogy próbálja jóvá tenni bűnét", megígéri, hogy a kisfiú mellett marad és mindenben segít neki. Megpróbálja helyettesíteni a köddé vált szülőket úgy, hogy elkíséri a fiút az iskolába, rajta tartja a szemét, s a hétvégén különböző programokat szervez neki. 

Az oroszlán jóllakott, s ígéretéhez híven most két-három napig nem is lesz újra éhes. De mi történik, mikor letelik ez az idő? S mit tanul addig a pillanatig Oscar?

Adam Baron kiválóan bánik a szavakkal. Története lassú folyású, az információkat apránként csepegteti, gondolkodásra késztet, csattanóját az utolsó oldalakra hagyja. Egész végig homályban tart, s bár a felnőtt olvasó érzi, hogy valami nincs rendben, mégsem tudja megfogalmazni, mi az, amit "nem tud", s bár sejthető, hová futunk majd ki a végén, az igazi magyarázatok mintegy megfejthetetlenek... Ez teszi olyan erőssé, áthatóvá, megfoghatatlanná, s mégis felemelővé ezt a könyvet - a sejtések, a sorok közül kiolvasandó történelmi események, a lélek hangjai, a gyógyulás folyamata, s végül a "megvilágosodás"...

Oscar egy átlagos, mindennapi kisfiú, akivel könnyű azonosulni. Nincsenek különleges, természetfeletti képességei, nem tűnik ki semmiben, sokkal inkább hibázik, elfelejt dolgokat és "bajba kerül", mint kortársai is a való életben. Szeret focizni, de nem túlságosan jó benne, ezért a csapatba se kerül be; elfelejti elvinni az iskolába a házi feladatot; félelmei vannak; a kedvenc mesekönyvét olvastatja fel hangosan századszorra is - nem véletlenül...; s egyszerűen csak igyekszik túlélni és túllépni...

Oscarnak szüksége lesz a hirtelen megjelenő oroszlánra, aki egyébként korántsem csupán a képzelete szüleménye, legalábbis nem abban a formában, amire az eddig leírtak alapján elsőre gondolnátok. Az oroszlánnak hatalmas szerepe van a kisfiú életében, de erre csak főhősünkkel együtt ébredünk rá.

A kötet cselekménye bravúros. Oscar és az oroszlán társaságában átélhetjük a palacsintakészítés nehézségeit, a bunkiépítés örömét, a tilosban járás izgalmát, részt vehetünk a Trafalgari csatában és találkozhatunk Nelson admirálissal, repülhetünk a II. világháborúban, szánkózhatunk a frissen leesett hóban, s szembenézhetünk a félelmeinkkel és az emlékeinkkel.

A történet gyönyörű emléket állít az elveszett nagymamának, akit apró visszaemlékezésekből ismerhetünk meg. Egy-egy elejtett mondat találja szíven a felnőtt olvasót és tudja, amit a célközönség még nem: miket is élt át a nagymama. Metaforák, szimbólumok, elejtett szavak, amiknek mind megvan a maguk szerepe és elemi ereje. Fontosak, s lehet, hogy nem mindenről kell vagy feltétlenül szükséges még beszélni a gyerekkel, de van, amiről nem ártana. 

A könyvet Demény Eszter megkapó fordításában olvashatjuk magyarul, míg a csodás illusztrációk Benji Davies munkái. A képi világ varázslatos, a fekete-fehér illusztrációk mozgóképként elevenítik meg a történetet, s a segítségükkel talán egy picit még inkább visszautazhatunk letűnt korok idejébe...

Esther Hartmann emlékére

1935-2021

Nagyi

Az őrülten vicces formába öntött, kreatív témáról az író, egy kerettörténetbe ágyazva mesél. Tíz megszökött zokni kalandjait tárja az olvasó elé, amik közt mindenki megtalálja majd a maga kedvencét.

Ki ne gondolt volna már arra, hová tűnnek el a fél pár zoknik, amik a mosógépbe bekerülve még megvannak, párosításnál azonban már csak magányos társukkal találjuk szemközt magunkat? Nos, itt egy lehetséges magyarázat...

Anyu mosni készül. Kis Bé - azaz Bori, a kislánya - segít neki. A kérdés azonban megint a levegőben lóg... megválaszolatlanul: hová tűntek a fél pár zoknik? Ez így tarthatatlan! Ki kell hívni a vízvezeték-szerelőt...!

...aki közli, hogy a mosógép alatt egy lyuk tátong. A zoknik pedig nagy valószínűséggel azon át távoztak a házból. Nincs mit tenni! Ha egy zokni szabadságra vágyik, ő mit sem tehet ellene.

Az egyik első helyezett lesz egy virágkiállításon...

Egy másik a szeles varjúfészek bélése lesz...

Egy magándetektívnek áll, egy politikusnak, egy másik filmsztár lesz, a következő egy hajléktalan király lábát választja, megint egy másik kisegerek mamája lesz...

Bednarek története sziporkázó, szellemes és tulajdonképpen folytatásért kiált, hisz annyi minden lehet még az eltűnt zoknikból! Mindazonáltal te magad is mesélővé válhatsz, ha elképzeled, a te eltűnt zoknijaid vajon hol lehetnek a nagyvilágban?

A zoknik mind igazi egyéniségek. Egyik-másik kedves és melegszívű, némelyik gyámolatlan és kishitű, megint más társaik pedig inkább a veszéllyel dacoló, kemény legények. Mindegyik zokni egy külön jellem - nem csupán a meseregényben, de az életben is...

A zoknikat és kalandjaikat Daniel de Latour illusztrátor keltette életre, kinek képi világa remekül harmonizál a szöveggel. Az illusztrációk élettel teliek, humorosak és részletgazdagok, s mindegyik zokni megjelenítése remekül tükrözi a szöveg által leírt személyiségét.

Belegondoltatok már abba, hogy egy zokni anyagi összetétele miatt az arisztokrácia tagja lehet? S van olyan, aki ezért azt fennhéjázónak tartja, míg saját kopottsága és rútsága arra sarkallja, hogy bántson másokat? Megannyi nézőpont és elmélet, elgondolkodtató kérdés, vitatéma, beszélgetésre ösztönző tett tarkítja ezt a kötetet, így az nem csupán az idei év egyik legjobb olvasmányává, de "segítő könyvvé" is válhat.

A zoknik olyan kalandokba bonyolódnak, olyan élőlényekkel találkoznak, olyan érzéseket élnek át, melyek nem mindegyike pozitív, s így vagy úgy, de valamilyen formában gyermek és felnőtt egyaránt találkozik velük az élete során. Mer nehezebb témákhoz is nyúlni. Van itt szomorú és elgondolkodtató mese éppúgy, mint felhőtlen, könnyfakasztóan nevetséges teória.

A magyar fordítás Kellermann Viktória munkája, aki remek munkát végzett. 

A kötet olvasmányos, letehetetlen, a képek böngészésével percek telnek el, míg a fejezeteket képtelenség nem egymás után azonnal behabzsolni. Legalábbis én nem tudtam letenni, de szó mi szó, 10 éjszakán át kitartó, remek esti mese alapanyag is lehet - már aki kibírja addig, hogy ne tudja meg, mit csinál a következő elkóborolt zokni... ^^

A tíz meséből mindenki megtalálja majd a maga kedvére valót. Az én személyes kedvencem a nyolcadik és a hatodik történet lett. 

Ezek közül előbbiben a zöld jobblábas zokni a főszereplő, aki megunja, hogy Apu jégeralsója lenézően beszél hozzá... A zokni végül egy varjúfészek bélése lesz, s hosszú órákon át cseverészik a fiókáit költő varjúasszonnyal, aki addig a pillanatig olyan magányos volt a férje távolléte miatt.

A másik történet főhőse a ballábas vörös selyemzokni, aki egy rózsakertben talál otthonra, ahol gazdája, az özvegy tábornokné a virágkiállításra viszi a rózsaként élő kelekótyát és meg is nyeri vele az első díjat! Az új, "kitenyésztett faj" a "Lola de Valence" nevet kapja. Az asszony úgy dönt "kiszárítja" a díjnyertes virágot és a zokni talán még ma is ott lóg, fejjel lefelé a csillárra akasztva és remekül érzi magát... 

Imádtam mindkét történetet, egyszerűen zseniális cselekménnyel volt megáldva mindkettő. Számomra ők emelkedtek ki a tízből, de természetesen tudnék mesélni a többiek kalandjairól is. De nem teszem! Most már tényleg olvassátok el ti magatok!

Jan Paul Schutten és Tim Hogenbosch Tim-könyvsorozata második részéhez érkezett. 

A könyvsorozat első része, a Tim, az erdőjáró két évvel ezelőtt azonnal a kedvencemmé vált és a folytatás sem okozott csalódást! 

Főhősünk Tim, legjobb barátaival, Tippivel és Karcsival, a csókával szeli a határtalan erdőt, ahol a szárazság veszélyezteti az ebihalak életét; ahol krosszmotorosok zavarják meg az erdő állatainak nyugalmát; ahol majdnem lángra gyúl az egész aljnövényzet a felelőtlen turisták miatt; ahol árva kisrókák kerülnek a halál szélére...

Az írópáros 13 fejezetben meséli el hőseink további kalandjait, amiben a hős gyerekek megmentik az árva rókákat, levadásznak egy orrgazdát, megtisztítják az erdőt a szeméttől, gátat építenek és a sort még hosszan folytathatnám.

Az írópáros nem titkolt célja, hogy felhívja a figyelmet a természet fontosságára, az állatok megóvására és az erdőben való helyes viselkedésre. Bemutatja, mit szabad és mit nem; mit tehetnek meg akár az egészen kicsi is, s nem fél megmutatni a negatív eseményeket sem, amiket bizony meg kell oldani...

Julia Donaldson bizony sárkányokról is írt mesét, nem is egyet! Leghíresebb sárkánya Zog, kinek kalandjait két köteten keresztül követhetjük nyomon.

Személyes kedvencem ez a második kaland, ami igazi fantasy és kortárs mese is egyben!

Előbb a leégett hátú sellőnek, majd a két szarva nőtt unikornisnak és a náthás oroszlánnak nyújtanak segítséget, melyek közben nem csupán orvos-páciens kapcsolat alakul ki a szereplők közt, de barátság is. A hercegnő gyógyít, a lovag segédkezik, Zog pedig... nos, a sárkány igyekszik épségben földre tenni az utasait... több-kevesebb sikerrel. ^^

Hisz mind tudjuk, egy hercegnő kötelességei egészen mások... 

Donaldson meséje - hasonlóan az írónő többi írásához - végtelenül kreatív, humorban gazdag és rendkívül tanulságos. Egy fantasy környezetbe ágyazott modern történet, ami szakít a hagyományos nemi szerepekkel és friss megközelítésben mutatja be az életet és az álmokat.

Ki hallott már olyat, hogy ez igazi klasszikusról nem írtam eddig a pillanatig a blogon, ráadásul az egyik kedvenc történetemről, az egyik kedvenc írónőm tollából?! 

Szörnyűség... ^^

Kicsik és nagyok, felnőttek és nagyszülők kedvence ez a mese, amiben a furfangos egérke túljár az erdőben élő állatok eszén, s ezzel sikeresen túlél egy újabb napot - s vélhetőleg, a történtek után nem is kezd ki vele senki soha többé... ^^

Julia Donaldson meséi időtállóak. Ugyanúgy elkápráztatják a ma gyermekét, mint a 20-30 évvel ezelőtt született generációt. 

A graffaló személyével a gyermekirodalom egy igazán különleges "szörnyet" kapott. A fekete nyelvű, rücskös hátú, orra hegyén rút szemölcsöt viselő, narancssárga szemű, göcsörtös térdű rémtől méltán ijednek meg az állatok - pusztán leírva is félelmetes, hátha még testet is ölt... A szörny eleinte még csupán az egérke képzeletének szüleménye, ami végül teljes valójában megjelenik, ám "kitalálója" nem ijed meg tőle. 

A mese megtanítja, hogy a legkisebbek is megvédhetik magukat, felülkerekedhetnek az erősön, a nagyon, csupán gondolkodni kell és bátornak lenni! A szöveg bravúros, az erdei állatok aranyosak és természetesen viccesek, s mindegyik ragadozó magán hordozza - szövegileg is - fajtájának személyiségjegyeit. 

Főhősünk lélekjelenléte irigylésre méltó, míg a félelmetes szörnyeteg átverése elképesztően humoros. A behemót, ormótlan teremtmény, de az erdei állatok butasága is kristálytisztán látható és nevetséges, olvasóként pedig remekül szórakozhatunk az ebből fakadó helyzeteken. Donaldson a mesék királynője!

Corinne Giampaglia Erik ​és az ezüst csillag c. mesekönyve a Manó Könyvek gondozásában látott napvilágot. 

A gyönyörű köntösben rejtező történetben visszautazhatunk főhőseink titkokkal, kérdésekkel és természetfelettivel megfűszerezett világába, ahol ismét egy nagy kérdésre keressük a választ...

Mert a boldog szél ilyen rosszcsont ám... Ha nem vigyázunk, s dugjuk a zsebünkbe a szavainkat, ő bizony elrepül vele. Olyan messzire, hogy még Ella sem éri őt utol.

Holnap virrad fel a nyári napforduló napja! A gyerekek gyógynövényekből készítenek Szent Iván-éji harmatot, amiben ha - a napforduló hajnalán - megmossák az arcukat, szerencse köszönt rájuk. Erikben azonban megfogalmazódik egy gondolat...

Anya szerint mindenki olyan, mint egy kirakós. Több darabból áll, s az egyik része a legnagyobb, a legkülönlegesebb darab, amire idővel mindenki rátalál. Ám Erik most akarja megtudni, ki is ő valójában...

Corinne Giampaglia ismét egy gyönyörű mesét vetett papírra, mely ezúttal a nyári napforduló varázslatairól rántja le a leplet. Történetébe beleszőtte az ünnep néhány igazán érdekes, kivételes szokását, melyek piciny hazánkban újdonságként hathatnak az olvasóra, s magától értetődően a természetfölötti sem maradhatott ki a cselekményből...

A láthatatlan lények varázsvilága minden Erik-, és Ella-történetet átsző. A "varázslatos", megszemélyesített élő és lélegző teremtmények egy időben valóságosak és gyermeki fantáziával életre keltettek. De az is lehetséges, hogy valóban varázslattal van dolgunk...

Mindannyian tudjuk, hogy az ünnepek jelentőségteljesek, s közülük több is kapcsolódik a tündérvilághoz, amikor meggyengülnek a tündérkapuk és bármi lehetséges. Szent Iván-éjszakája és a nyári napforduló különös horderővel bír, s az egyik legvarázslatosabb ünnep a világon. A gyerekek hisznek a természetfelettiben, s nekünk, felnőtteknek is hinnünk kell benne, hogy léteznek efféle varázslatok. Létezhet ilyen mágiával átszőtt világ, mint amilyenben szereplőink is élnek, csupán nem mindenki számára nyílik meg. Ha nem hiszünk, az baj... Varázslat nélkül olyan szürke lenne a világ...

A gyermeki fantázia határtalan. De játsszunk el egy picit a gondolattal, mi van, ha Erik nem csupán az árnyas liget jótékony álmait látja???

Akár így, akár úgy, de az írónő ismét egy lényeges kérdésre keresi a választ: kik vagyunk mi? Egyenként, személyenként? Ki ilyen, ki olyan, de mindenki kiemelkedik valamiben, különleges valamiben. Ezt a témát járja körbe és igyekszik a természetfeletti segítségével gyermeki nyelven megmagyarázni Giampaglia, amiből egy igazán varázslatos meseszőttes keletkezett. 

Az írónő korábbi meséiről itt olvashatsz.