Shakespeare eredetiben, valamint a régi, nagy költőink, íróink által fordított klasszikus változatban már nem igazán emészthető a most élő generáció számára, akik egyszerűen képtelenek megérteni a szöveget, amit olvasnak... Nem. A mai fiataloknak (sosem fogom megérteni, miért), de nem megy a régi szöveg értelmezése, friss húsra van szükségük; arra, hogy az "ő - bocsánat, de lebutított, egyszerűbb és sokkalta több trágár kifejezést, szlenget tartalmazó anyanyelvükön" olvashassák ezeket a régi történeteket... Ám ahogy Nádasdy modern fordításait is sértőnek érzem a világ legnagyobb drámaírójára nézve, úgy műveinek modern formába öntését is teljesen halott és értelmetlen ötletnek tartom, hisz a modern világ minden mocska /legyen az a nyelvhasználat, vagy a megváltozott normák/ pontosan a régi történetek báját, szépségét és tisztaságát ölik meg...

Mivel a Pagony és a Tilos az Á könyvek azonban mindig minőségi kiadványokat dob a piacra, reménykedtem, hogy a regényes formába való öntés hű és méltó lesz az eredetihez. Természetesen előre felvérteztem magam és felkészültem arra, hogy a nyelvezet a mai fiatalokra lett szabva és muszáj lesz elvonatkoztatnom az eredeti gyönyörű szövegétől és el is döntöttem, hogy külön kezelem magamban ezt a kötetet. Arra, amit végül kaptam, azonban egyáltalán nem számítottam...

Bár a borító két írónő nevét jelöli meg szerzőként, a regényes formában megjelenik Mészöly Dezső, Jékely Zoltán, Papolczy Péter és Nádasdy Ádám korábbi fordításának csekélyke töredéke is - amikre bevallom, nem számítottam. Úgy gondoltam, ez a regényes formába öntés teljes mértékben a két írónő saját alkotása lesz, ám egyfajta vegyes köretet kaptam, egy kis betoldást innen is, onnan is, ami rendkívül színessé és egyenetlenné tette a szövegeket. Hiszen Mészöly és Jékely gyönyörű és korhű szavai hogyan is lehetnének összeegyeztethetőek Papolczy humoros és Nádasdy korhűtlen, néhol sértő szavaival...?

Shakespeare egyik leghíresebb vígjátéka, mely számtalan feldolgozást megért. 

Baptista (itt Minola úr) egy gazdag páduai kereskedő, kinek életét makrancos leánya, Katalin keseríti meg. A vad, zabolázatlan, engedetlen Katalin éles ellentétben áll húgával, a szép és szende, szófogadó Biancával - ám a látszat néha csal... Bianca az édesapja szeme fénye, aki minden férfit az ujja köré csavar, s bizony szép számmal akad is kérője, ám Baptista nem engedélyezi lánya frigyét mindaddig, míg a nővérét férjhez nem adta... 

Gimesi írása rendkívül jól indult. Olvasás közben sikerült elvonatkoztatnom az eredeti műtől, szívből kacagnom és élveznem a történetet, ám az átirat közepétől a történet mondanivalója sajnos elindult a lejtőn... Az átirat elejére a történeti hűség szempontjából alig lehet panaszom. Az írás humoros, gördülékeny, a szívemnek oly kedves szereplők sziporkáznak és sodor magával a lendület. Aztán megjelennek a szövegbe szúrt Nádasdy-idézetek, amiket szívből gyűlölök, hisz az úriember sok-sok helyen nem tiszteli sem az eredetit, sem az eredeti karaktereket, néhány mondatának köze sincs az eredeti szöveghez és túlontúl modern... Az általa fordított és kiragadott részletek pedig egyáltalán nem olyan nagystílűek, hogy azokat az írónő ne tudta volna a saját, szebb szavaival helyettesíteni azokat, hisz minden egyéb helyen remekül ment neki a szereplők szájába való korrektebb mondatadás... De vonatkoztassunk el a Nádasy-részletektől!

Soha nem szerettem művet elemezni. Nem érdekelt, hogy egy elemző, egy kritikus szerint mi a fenére gondolt az a költő, az az író, hisz miért is érdekelne. Az író megírta a történetét, az olvasó pedig levonja a szükséges következtetéseket. Egy történet mindenkinek mást ad, ám A makrancos hölgy lényege pontosan az, hogy a történet végére Kata megszelídül és beleszeret a férjébe... 

Nem szeretnék belemenni a részletekbe, mik is kerültek megváltoztatásra, hisz bárki, aki szeretné, elolvashatja az eredeti írást, vagy a magyar klasszikus fordítást és a modern szavak történetben szerepeltetésének csúfságára sem hívnám fel a figyelmet, hiszen a kötet célja pont a fiatalok megszólítása ezzel a szleng szöveggel és korba nem illő szavak használatával, de az, hogy Gimesi úgy zárta a történetet, ahogy, az valódi tőrdöfés volt a szívembe...

Ma már nincsenek lovagok. Ma már a NŐ van, a feminizmus, és nem adhatunk a lányok kezébe olyan kötetet, amiben a hősnő uram bocsá őszintén rábízza magát a férfira és a kezébe adja az életét. A kritikusok támadták a darabot. Támadták, mert nők elleni erőszakot tartalmaz, amit itt az írónő szépen és humorosan próbált meg elfedni a fiatal közönség előtt. De könyörgöm... Az éheztetés indoklására a fogyókúrát felhozni érvként meglehetősen pfff... De durva húzás Bianca szájába modern lányok gondolatait adni a szeretőtartásról, ahogy buta húzás Kata ágyába dugni Petruchiot is az egymásra találásuk előtt is... Ahogy szemöldökráncoló az is, ahogy Kata nyíltan kineveti az őt leckéztető férjét, holott az eredeti történetben mersze nem volt már ellent mondani neki... És szomorú, végtelenül szomorú húzás úgy lezárni egy történetet, hogy nincs meg benne a két főhős közt szövődött szerelem csírája sem...

Kétségtelen, hogy a darabról alkotott nézetünk (az írónőé és jómagamé) teljesen eltér egymástól, ahogy a darab mondanivalóját is máshogy látjuk. Egészen egyszerűen nem ugyanazokat a következtetéseket vontuk le, csalódottságom az átirat iránt tehát innen eredeztethető. Megjegyezném, hogy ahogy verset elemezni is ostobaság, azon vitatkozni is az, ki hogy látja és értelmezi Shakespeare szavait, de a cselekményen eszközölt változtatások már nem ebbe a kategóriába tartoznak. 

Kell-e vajon az alapszituációt vázolnom a kedves olvasónak? Vagy mindenki ismeri a két egymással ellentétben álló család ősi viszályát, a Capuletek és Montaguek tragikus történetét?

Veronában két nemesi család vívja örökös harcát, melynek során az utcák sokszor valódi vérfürdővé válnak... Ebben a haláltól terhes közegben szeret egymásba a két család egyetlen-egyetlen örököse, Rómeó és Júlia, akik az egész világgal képesek dacolni és bátran kiállnak szerelmükért. Családjaik viszálya sajnos azonban sokkalta erősebb és pusztítóbb, mint az az erő, amit gyermeki eszközeikkel ők maguk képesek megteremteni és szerelmük tragédiába torkollik... 

Rendben. Én megértem, hogy a mai gyerekek/fiatalok jelentős százaléka ilyen mocskos szájjal beszél, de akkor felejtsük el a régi klasszikusokat és írjanak nekik a kortársak külön történeteket... Mai, modern történeteket feminizmussal, világbékével, elfogadással és minden olyan értékkel, amiket ők követnek... Ne a régi, nagy történeteket meséljék el nekik újra és újra ilyen formában, mert nemcsak hogy a történetek kerülnek megváltoztatásra, hogy megértsék őket, de ki is facsarják azokat. Ezek a modern dolgok nem illenek ezekbe régi korokba és egy gyönyörű szép Mészöly-fordításnak sincs értelme a sok káromkodás közepén... 

MAKRANCOS KATA 

A kiadói könyvsorozat első kötete, A királyné violája a tavalyi évem egyik legkedvesebb olvasmánya lett, s kíváncsian vártam, mit ad majd ehhez a szerteágazó, roppant izgalmas gimnáziumi történethez Kiss Judit Ágnes, kinek tollából eleddig csupán a Babaróka-mesékhez volt szerencsém. Noha a két műfaj és a két írás meglehetősen távol áll egymástól, az írónő most sem okozott csalódást és egy olyan, a szó szoros értelmében vett hősökről szóló történetet vetett papírra, akik ott, 1956. október 23-án megpróbálták megváltoztatni a sorsot és szembeszálltak az elnyomással. A Kórház az osztályteremben olyan hősökről szól, akik a szabadságot szerették volna kivívni önmaguk és gyermekeik számára, ám tudjuk, hogy mindennek a végén ezek a nem mindennapi hősök végül "elbuktak" a nagyobb és erősebb hatalom ereje alatt. Szomorú, a lélek legmélyéig hatoló történet ez, melynek bár jól tudjuk a végét, mégis reménykedünk a csodában és a pozitív végkifejletben, ami sajnos nem jön el... 

Történetünk elején, a Rádió felé tartva én magam hiába tudtam, mi is történik majd este, mit is fog átélni pontosan ez a két fiatal gyerek, bárhogy is szerettem volna, nem tudtam megakadályozni, hogy lássak és átéljék mindazt, ami elkerülhetetlen volt. Hiába szerettem volna figyelmeztetni őket, hogy vigyázzanak, hiába tudtam, mi következik, valahol mélyen, legbelül arra vágytam, amire ők is, hogy ne következzenek be a múlt eseményei... 

Szeretnék néhány szót ejteni az ismételten gyönyörű borítóról is, mely Bernát Barbara munkája, s mely - ismét - tökéletesen illik a regényhez. A borító Sanyit és Rékát ábrázolja, de bevallom, én magam örültem volna, ha mind a négy főhősünk arca kirajzolódik rajta, csakúgy, mint az első két kötet esetében... 

A kötet végén található történelmi magyarázat azonban - mely sokkal rövidebb, mint A királyné violájában olvasható - rendkívül élvezetes kiegészítésként szolgált, s éppen megfelelő hosszúságú volt ahhoz, hogy egy ilyen remek történet után még lecsússzon az olvasó torkán egy kis történelem, kutatásra ösztönözzön és további érdekességeket tárjon fel '56-ról... 

A kötetet az előrendelésem végett elsők között kaptam kézhez, s bizony azonnal rá is vetettem magam Sasha legújabb történetére. 

A Napraforgó kiadó most is, mint mindig remek munkát végzett a fordítással, a kötetet ismét öröm volt kézbe venni és elveszni a gyönyörű borítóban, a könyvtár illusztrációjában és a lenyűgöző színvilágban. ❤

Sasha csatlakozik a küldönchöz, aki az uralkodói könyvtárba vezeti a kiscsikót, ahol Zafír egy különleges tekercs társaságában várja az elveszett hercegnőt. 

A tekercs a repülő lovak történelmének őre, a lovak múltjának és történeteinek egyetlen fennmaradt, írásos emléke... Zafír kérésének megfelelően Sashának el kell olvasnia a tekercset és meg kell tanulnia azt betűről-betűre. A hercegnőnek azonban nincs sok ideje a tekercs tanulmányozására, ugyanis másnap felvirrad a repülő lovak történelmi emléknapja, melyen a kiscsikóra különleges feladat vár. Sashának ki kell választania egy történetet a tekercsen olvashatóak közül és el kell azt mesélnie társai számára. A tekercs azonban csak a könyvtárban van biztonságban, így a hercegnőnek naplemente előtt vissza kell azt helyeznie eredeti helyére...

Sasha lelkiismeretesen olvasgatja ősei történelmét és kiválasztja Valentina történetét, amit rendkívül érdekesnek talál. A hercegnő este Kimaninak és Nellinek mesél a tekercsről, mikor hirtelen elnyomja az álmosság és a tekercs a barlangban marad éjszakára... Mikor Sashat a történelmi emléknap első sugarai ébresztik, a hercegnő halálos félelemmel nyugtázza, hogy ősei történelme elveszett... A betűk eltűntek a pergamenről és Sasha erdőkobold barátjának is nyoma veszett... A hercegnő tudja, hogy ismét hibázott, s hogy elkerülje a Zafírral való szembenézést, régi mesteréhez, Karcsihoz menekül - az idős lótól remélve segítséget az ősi szöveg visszaszerzésére... 

Vajon sikerül a hercegnőnek visszaszereznie az elveszett betűket és még időben visszatérnie az ünnepségre?   

Az eltűnt történelem a könyvsorozat legérdekesebb és legizgalmasabb darabja. Főhősnőnk, Sasha jellemén már megmutatkozik a változás, melyet a hercegnő elsősorban Zafírnak köszönhet... Noha a kiscsikó még továbbra is szeleburdi és a szabadságot előnyben részesíti a kötelezettségeivel szemben, már önmagától rájön, ha hibázott és nem mástól várja a megoldást... Noha Sasha még sokszor segítségre szorul, már használja a fejét és rájön, melyik helyzetben ki az, aki a segítségére lehet, melyik problémával, kihez fordulhat...

A történet tetőpontja óriási katarzist vált ki az olvasóból, hisz bár tanárai mindig is igyekeztek a hercegnő tudomására hozni, ha valamit elrontott, már nem "félnek" keményebb leckéket is adni a királyi sarjnak, mely egyes egyedül Sasha fejlődését vonja maga után... 

Az eredetileg tíz kötetes Tales of Sasha egy kötet kivételével immár megjelent magyar nyelven, melyet a Napraforgó kiadó gyorsaságának köszönhet a hazai közönség. Alexa Pearl azonban a tavalyi év folyamán megörvendeztette apró rajongóit egy újabb kötettel is, melynek megjelenésére remélem, itthon is számíthatunk. 

A galamb, aki megette az időgyurmát noha önálló kötetként is olvasható, egyfajta aprócska folytatás is egyben, hiszen az írónő tavaly májusban megjelent, Mihályi Csongor és az időgyurma c. ifjúsági kötetében megismert galamb, Józsi kerül a középpontba és válik főhőssé... Ezen okból kifolyólag úgy vélem, nem árt az előzmény ismerete, hisz a korábban megismert és megszeretett történetre való utalások és "visszaemlékezések" nekem egyfajta pluszt adtak olvasás közben és felelevenítették az egy évvel ezelőtti olvasásom emlékképeit is... Természetesen a kötet tökéletesen alkalmas arra is, hogy felcsigázza az apró olvasót és felkeltse az érdeklődését az "eredeti", teljes történet iránt... 

Józsi már az ifjúsági regényben is hatalmas figura volt, ám most, hogy ő került középpontba és megörvendeztetett magasröptű gondolataival ^^, még inkább felejthetetlen karakterré vált számomra. 

Józsi azonban nem csupán az írónő zseniális fantáziájának köszönheti e nagyfokú sikerét, hanem illusztrátorának, Remsey Dávidnak is, aki remekbe szabott galambokat vetett papírra ebben a kötetben. :D 

A mesében megjelennek a galambokra oly jól jellemző tulajdonságok, melyeket az írónő szépen beleszőtt történetébe, s amikből a gyerekek észrevétlenül tanulhatnak. Nem csupán mese, de élvezetes természetrajz is, amiben megjelenik a család és az otthon szeretete, valamint a bátorság és a botorság kérdésköre is. Mondhatni, az olvasó körbeutazza a világot Józsival és meglátja, mikor kell mértékletesnek lenni és mikor kell tudni józanul gondolkodni... :)

Történetünk főhőse, Levendula a szüleivel és a nagypapájával él, akik az Ezer apróság nevű bolt tulajdonosai. Míg a kislány szülei napközben dolgoznak, addig Papó általában egy széken pihen és beszélget az üzletbe tévedő vásárlókkal. 

Papó egy nap elviszi kisunokáját a parkba, s míg a nagypapa pihen és újságot olvas, addig a kislány homokozik és a társaival játszik. Levendula a parkban találkozik egy bűbájos kiscicával, aki azonnal rabul ejti a kislány szívét. Miközben Levendula és a kiscica - aki varázscicusként mutatkozik be - összebarátkozik, addig fiatal suhancok meglovasítják Papó botját, aki már képtelen a nélkül közlekedni... 

Nem sok mesében találkozom a "papó" megnevezéssel... A nagypapára mindig nagypapaként, nagyapaként vagy nagyapóként hivatkoznak, így sűrű pislogással  nyugtáztam a "meglepetést", hogy a kötetben végre egy "papóval" találkozhattam, majd a kezdeti "sokkot" követően kitörő lelkesedéssel vetettem rá magam a történetre. 

Maga a "papó" szó, azért is jelentett oly sokat a számomra, mert én magam is papónak szólítottam a nagypapámat. Számomra mindig is papó volt papó, s bár származásom helyén rendkívül sok szép névvel illették a nagyapákat, erre a vidékre költözve ezek a szavak elmaradoztak, és a nagyapa csupán nagyapa lett... 

A mesében ugyan jelen van a varázslat, mégis, annyi minden mást is rejt magában. Benne van a nagyszülő-unoka közti szoros kapcsolat, az állatok szeretete, a kortársakkal való játék öröme, de megjelenik benne a tévedés, a csíny és a mások ellen elkövetett bűn szomorú ténye is... 

Josh Crute figyelemfelkeltő és igaz történeten alapuló meséje is azonnal felkeltette a figyelmemet, amint előrendelhetővé vált és a kötet hozta az általam elvártakat. A kiadó jóvoltából ismét egy színvonalas, humoros mesét kaptam a pénzemért, melynek minden mondata valódi kikapcsolódást nyújtott számomra.  

A Jonas ​Hanway Felháborító! Botrányos! Rettentően különös! Esernyője véleményem szerint nem csupán egy szórakoztató és olvasmányos formába öntött mese, de egy érdekes és történelmileg hiteles történet is, amit a régi korok szerelmeseinek, valamint a régi korok iránt érdeklődőknek teljes szívből ajánlok! ❤

Figyeld a fiatal szerelmespárt az esernyő alatt! ❤