.png)
Rosanne Parry A vadló, akit Felhőnek hívtak c. kötete a Pagony kiadó egyik legfrissebb tavaly év végi újdonsága volt.
Az írónő 2023-ban vált egy csapásra kedvencemmé A farkas, akit Vándornak hívtak c. regényével, s most itt a legújabb gyöngyszem, mely az amerikai prérire repíti az olvasóját. A történet egy olyan szabad világ letűnő, utolsó perceit tárja az olvasó elé, mely az indiánokat kiírtó és a természetet elpusztító fehérek érkezésével vette kezdetét, s aztán eltörölt mindent...
#abszolútvadló
#abszolútszabadság
#abszolútpréri
"Az emberek a lovak hátán úgy söpörnek
végig a prérin, mint a tűz."
Történetünk 1856 őszén veszi kezdetét, a Nevada állambeli Virginia-hegység lábainál, ahol ősi, vad musztángok szárnyalnak szabadon a széllel...
Főhősünknek, Felhőnek épp életet ad édesanyja, aki érdeklődve vizsgálja maga körül a világot már azelőtt, hogy lábra állna. Felhő szoros barátságot köt a vezérkanca bátorságával bíró, nála egy évvel idősebb, határozott Viharral, akivel együtt nő fel.
Felhő nem élvezheti teljes szívvel gyermekéveit sem, ugyanis csődör révén előbb-utóbb meg kell küzdenie a ménes vezetőjével, hogy átvegye a vezetést, vagy ha ehhez nincs bátorsága, magától kell továbbállnia...
Évek múltán, egy különösen forró, aszállyal sújtott évszakban Felhő úgy dönt, elhagyja a ménest, hisz bár sebes, mint a szél, mégsem elég erős ahhoz, hogy legyőzze Dörgést...
Felhő kénytelen egyedül boldogulni a prérin, ám Vihar utána megy, majd útjuk előbb további csődörökét keresztezi, akik társaik lesznek a harcban az emberek ellen...
Az emberek váratlanul ütnek rajta a musztángokon, s Felhő fogságba esik. Az ember, aki néhány évvel ezelőtt, csikókorában jelent meg e tájékon, mára elfoglalta a területek nagy részét, lovakat és szamarakat billogoz és kihasználja - és írtja - a természet minden kincsét...
Ám hiába kerül rá billog, hiába a gondosan őrzött karám, Felhő elhatározza, hogy újra szabad lesz!
"Az égés!
Erősebb és mélyebb, mint bármilyen harapás.
Rúgok és nyerítek.
Egy szempillantás, és vége. (...) De a fájdalom emléke sosem múlik el."
A vadló, akit Felhőnek hívtak az emberek által szinte teljesen kiirtott musztángok szemén keresztül mutatja be a vadnyugat bekebelezését, amiért a fehér telepesek a felelősök... A megrázó és felkavaró, mélységesen őszinte történet egy musztáng szabadságért folytatott harca, mely minden indiánregényt és a Vadnyugatot ismerő és hűségesen szerető ember számára igazi kincsesbánya!
Igazság szerint az értékelésemet kezdhetném haragos szavakkal, dühvel, szomorúsággal, de könnycseppekkel is, hisz az indiánok és a vadnyugat szerelmeseként minden ehhez hasonló történet mélyen felkavar. Írtam már azonban erről eleget, így csupán annyit szeretnék megjegyezni, amit viszont nem győzök elégszer hangsúlyozni - miért nem beszél senki az indiánokról? Miért a négerek az egyetlenek, akiket reprezentálni kell ma, a 21. században, holott ők még maradtak jócskán az amerikai telepesek ámokfutásai után, míg az indiánok nagy részét teljesen kiirtották...??? Ó, hogy belőlük nem maradt már annyi, hogy akkora visszhangja legyen mindannak az igazságtalanságnak, amiket mind a mai napig el kell viselniük, ezért elég csak a feketék száját befogni. Értem...
Miért nem beszélünk a bölényekről, az igazi vadlovakról és minden kiirtott állatról és természeti csodáról, amit elpusztított az ember???
"A friss levegő és a tiszta víz mindenkit megerősített. De vannak
dolgok, amik lassan gyógyulnak be. Egy éjszaka sem telik el, hogy
valaki ne sírna fel közülünk álmában. És a múltunk sebei örökre
ott maradnak a bőrünkön."
Nos, Rosanne Parry beszél róla. Őszintén, leplezetlenül, leírva az utókornak az igazságot, mely jó volna, ha minél több emberhez eljutna...
Előző regényéhez hasonlóan főhőseink az állatok és maga a csodálatos természet, míg az ember a pusztító és a "gonosz" hódító képében jelenik meg. Ami valljuk be, megcáfolhatatlanul igaz... Hisz mit tettek a telepesek Amerikában? Kiirtották a fákat, feltúrták a földet, előbb elüldözték az indiánokat a vadászterületeikről, majd a törzsek jelentős részét mészárolták le, hogy ír magjuk sem maradt. Persze lehet hőbörögni, milyen támadásokat indítottak ellenük az indiánok, akik amúgy a saját szülőföldjüket védték... Kimondatlanul, de a sorok közt olvasva az állatok és a természet kizsákmányolásán túl ez is megjelenik Parry művében, bár a kevésbé olvasott - értsd indiánokról szóló történeteket - olvasók számára ez majd csak a Függelék elolvasása során válik egyértelművé...
Őshonos állatokról és a szabad élőhelyek elpusztításáról szól ez a könyv. Főhősünk Felhő, a musztáng csődör - mondhatni Szilaj /Spirit/ "kistestvére" -, akinek az élete a fajtájának megszokott mederben zajlik mindaddig, míg meg nem jelenik az ember és ő rabságba esik.
Felhő a szabadság, a megtörhetetlen lélek szimbóluma, aki rengeteg viszontagság után nyeri el újra a szabad életet, ám teste és lelke örökké sebektől sajog már...
Felhő szerethető főhős, akinek sorsáért izgulhatunk. Az ő szemén keresztül ismerhetjük meg a vadnyugat tájait, a ménesek életmódját és szabályait, a préri és a hegyek állatvilágát. Ló lévén sok mindent máshogy lát, mint mi, illetve más állatok, s az őt körülvevő világot és az abban élő lényeket, az abban található tárgyakat máshogy nevezi. "Különös" szóhasználata miatt mi magunk is újra, vele együtt fedezzük fel a helyet, ahol él és találgatjuk, mivel is hozta össze a sorsa. Természetesen nagyon sok minden elég egyértelmű, ám nagyon sok elnevezés és "lógondolat" csak később nyer értelmet. De Felhő nem csupán azt mutatja meg, milyen volt a világ, mikor még érintetlen területeken járt, de bemutatja azt is, mivé vált a világ, mikor megjelent az ember...
Felhő sorsán keresztül ismerhetjük meg a póniexpresszt és az ember "különös" viselkedését, valamint a "más fajtához" való viszonyulásait...
Vele együtt érezzük a fájdalmat, a boldogságot, a szabadság mámorító pillanatát, de vele együtt égnek a sebeink és a lelkünk is...
S miután története véget ér, a Függelékben és a szerző utószavában olvashatunk mindarról, ami akkor történt a vadnyugaton.
Parry eseménydús, információban gazdag, lenyűgöző történetét Kirbi Fagan részletgazdag, pazar festményei keltik életre és pergetik le filmszerűen a cselekményt előttünk. A gyönyörű látványvilág megeleveníti a vadnyugatot és a musztángok világát, mely még inkább emeli a kötet fényét!
"Néhány dolgot már láttam meghalni: (...) De ahogy ezt a fát
megölték - egy fát, aki semmi mást nem csinált, csak árnyékot
és menedéket adott egész hosszú életében. Ezt nem értem."
Rosanne Parry szívhez szóló, hű történeteivel, az igazságot bemutató leírásaival lopta be magát a szívembe. Az írónő a tényeket, a történelmet írja le, s úgy tűnik képes elvonatkoztatni a mai kor elvárásaitól, s nem ül fel a woke és a cancel culture vonataira sem...
A Függelékben kendőzetlenül, jó szívvel ír Mark Twainről - aki maga is megjelenik a történetben... -, s akit a woke ma már igyekszik eltörölni a Tom Sawyer és a Huckleberry Finn néger karaktere és a szóhasználat miatt, annak ellenére, hogy Twain sohasem volt rasszista, hovatovább szerette a négereket...
Állhatatos munkája, a 19. századot megbízhatón bemutató reális írása hiteles és szerethető kortárs íróvá teszik őt!
Aki szerette Vándor, a farkas történetét; akit a mai napig megsirat Szilaj története, s aki kíváncsi arra, milyen volt az 1850-es, 1860-as évek prérije, bátran vegye kézbe a kötetet - garantálom, hogy nem fog csalódást okozni!
A könyvet köszönöm a Pagony kiadónak!
Értékelés: 5/5 látóhatár
Idézetek
"- Felhőjele van - mondja. - Mint a csődörünknek.
- Legyen belőle is ugyanolyan harcos - mondja Zápor.
- Felhőnek fogunk nevezni..."
"- Az emberek furcsa dolgokat csinálnak - ... - Senki nem érti őket."
"A botnak van valami a végén, ami éles, mint egy fog vagy karom. Az ember verekszik a fával!"
"Néhány dolgot már láttam meghalni: (...) De ahogy ezt a fát megölték - egy fát, aki semmi mást nem csinált, csak árnyékot és menedéket adott egész hosszú életében. Ezt nem értem."
"Korábban sosem voltam egyedül a sötétben."
"Talán egy olyan lényt, aki repülni tud, nem tart fogva a szomorúság."
"Jobb nem megenni a méheket. Az egyik végükön van egy hegyes dolog, az olyan, mintha kirúgnák a fogadat."
"Az emberek a lovak hátán úgy söpörnek végig a prérin, mint a tűz."
"Én is kifújom a félelmet, de amikor beszívom a levegőt, egy szikra remény sincs benne."
"Kik ezek a lények, hogy még a tűzön is uralkodnak - ami a világon a leghatalmasabb dolog?"
"Megígérem a szélnek, hogy soha nem adom fel.
Megesküszöm a csillagoknak, hogy megszököm."
"A szabadság reménye úgy halványul, mint reggel a csillagok."
"Az égés!
Erősebb és mélyebb, mint bármilyen harapás.
Rúgok és nyerítek.
Egy szempillantás, és vége. (...) De a fájdalom emléke sosem múlik el."
"A testvéremet most viszik, hogy megharapja a parázsbot. (...) Érzem a félelme szagát."
"Nem a fájdalom tart ébren. Fáj, hogy megjelöltek. Megjelöltek, és ezt semennyi porban fetrengés és esőben ácsorgás le nem mossa. Fáj tudni, hogy nem vagyok szabad."
"Az arcomat a lemenő nap felé fordítom, de nem vagyok hálás, még a fényért sem, amikor az én láthatárom örökre elsötétült."
"- Ez meg mi volt? - kérdezem. Botot akkor eszik a ló, ha már az éhhalál szélén van."
"- A víz: erő..."
"Az emberek fázós lények - egyáltalán nem borítja őket se pehely, se szőr."
"Az aranysárga lovas a legjobb, a legkedvesebb mind közül. Megvédett a karmos fenevadtól. És mégis az ő kezéből jött a mennydörgés és a halál."
"...azon tűnődöm, hogy egy fa vesz-e utoljára levegőt. (...) ...nő bennem a harag."
"A nap rózsaszínben kel fel, ígéretesen, és a láthatár a nevemen szólít."
A jelenet, amin áttört a gát és nem bírtam tovább, elsírtam magam
"A friss levegő és a tiszta víz mindenkit megerősített. De vannak dolgok, amik lassan gyógyulnak be. Egy éjszaka sem telik el, hogy valaki ne sírna fel közülünk álmában. És a múltunk sebei örökre ott maradnak a bőrünkön.
Dörgés volt az első, aki elesett. Amikor a vizeink szélére értünk, a szabadságunk legelső napján... amikor a saját szemével láthatta, hogy nem üldöznek minket az emberek... amikor elhitte, hogy mindig meg fogok küzdeni a családunkért - a szívverése abbamaradt. Őrt álltunk mellette. Magukba szívtuk az utolsó leheletét a nyílt ég alatt. Egy ló sem kérhet ennél többet."
"Egyedül vagyunk a vadonban, végre."
"A fejemet a lenyugvó nap felé fordítom.
Hálásan.
Ez az a hely, ahova a láthatár elhozott. Otthon. Nemcsak az én otthonom, nemcsak a családomé, hanem minden szabad lóé és szamáré, aki eljött velünk ide.
Ide, ahol a szél mellettünk fut. Mindig."
