.png)
A The Wicked King – A gonosz király tovább szőtte hőseink életét és ha lehet, még több kegyetlenséget és kegyelemdöfést tartalmazott, mint A kegyetlen herceg. A gonosz király egy grandiózus eposz, egy még hatalmasabb politikai játszma, mint amit eddig az első kötetben láthattunk és Holly Black szerencsére továbbra sem okozott csalódást!!!
Noha A gonosz király az első kötetet felülmúlni nem tudta és a történetben megjelenő néhány elem és némely tulajdonság továbbra is visszatetsző számomra, ezek azt kell mondjam, szerencsére elenyészőek a történet zsenialitása mellett, s ezektől az apróságoktól elvonatkoztatva határtalanul tudok rajongani A levegő népe-trilógiáért. :3
Meg kell azonban jegyeznem, hogy olvasás közben a már az első kötet olvasása alatt megjelenő félsz itt is hihetetlen mértékben mardosta a belsőmet és el nem tudom mondani, mennyire gyűlölöm Maast, aki miatt halálosan rettegek minden mai korban íródott fantasytól, ám ugyanakkor a mai, rothadó világot és emberiséget is gyűlölöm, akiknek mindazon ocsmányságra szükségük van, amik megjelennek ezekben a történetekben. Eddig a pontig azonban Holly Black nevét semmiféle negatívum nem érheti és bízom benne, hogy az írónő nem rombolja majd le a belé vetett hitemet!
Figyelem! Az értékelés az első kötetre nézve természetesen spoilereket tartalmaz!
"– Nem könnyű embernek lenni Tündérföldén..."
A gonosz király egy visszaemlékezéssel kezdődik s csupán azt követően enged bepillantást a történet folytatásába.
A visszaemlékezésben a pici ikerlányokat láthatjuk, akiket - szüleik halála után - Madoc vívásra és kardforgatásra tanítja Tündérföldén. Ezek a gyermekkori emlékek sokat hozzátesznek hősnőink személyiségéhez és a hadvezér személyiségét is gyönyörűen - újra - kielemezhetjük...
Öt hónap telt el azóta, hogy Jude elárulta Cardant...
A lány a nagykirály bizalmas tanácsadója lett, ám Cardan csupán az alattvalók szemében tűnik uralkodónak Tündérföldén. A "herceg" valójában bábkirály, míg a háttérből Jude kormányoz...
A lány vállán óriási a teher, hisz - bár véghez vitte a valaha volt leggrandiózusabb államcsínyt - minden oldalról veszély fenyegeti... Cardan féktelen mulatozással tölti az idejét és nem érdekli az uralkodás, ám ez egyáltalán nem meglepő... Cardan soha nem akart király lenni, a koronát rákényszerítették, s mivel a fiú a Judedal kötött alku "foglya", nem is tesz meg semmit sem annak érdekében, hogy megkönnyítse a lány helyzetét, aki kegyetlenül elárulta őt...
Míg Oak az emberek világában él Viviel és annak barátnőjével, távol a veszélyes, tündérek lakta földtől, addig Balekin a Feledés Tornyának foglya, ám a herceg egyáltalán nem érzi magát rabnak a tömlöcében... A férfi minden alkalmat megragad arra, hogy üzenetet juttasson a trónon ülő öccse kezébe, ám Judenak mindeddig sikerült megakadályoznia, hogy a "trónfosztott herceg" kapcsolatba lépjen a nagykirállyal...
Nemsokára felvirrad azonban a vadászóhold és vészesen közeledik Locke és Taryn esküvőjének napja is...
A történet elején az alattomos Locke ceremóniamesteri pozíciót kér az udvarban a nagykirálytól, aki meg is adja a kért kinevezést régi "barátjának", amit nem csupán Jude, de Taryn is fenntartásokkal és félelemmel fogad... A fiú, mint mindig, most is kavargatja azt a bizonyost, s bár az olvasó szeme előtt kristálytisztán kirajzolódik Locke valódi célja, addig főhőseink eleinte nem tudják, milyen cél is állhat a fiú tetteinek hátterében...
Jude és Taryn öt hónapja nem beszél egymással, ám Taryn békülési szándékkal végül felkeresi testvérét, hiszen szeretné, ha Jude jelen lenne az esküvőjén. Bár a két testvér között a kapcsolat soha nem lesz olyan, mint régen, Jude megpróbál kedvesen fordulni testvére felé, mindazonáltal húgának eszében sincs bocsánatot kérnie tőle mindazért a szenvedésért, amit neki okozott és úgy tűnik, nem is érdekli különösebben mindaz, amit Jude átélt...
"Ez a gond a bábkormánnyal: nem megy magától."
Mindeközben, Cardan mulatságai egyikén Grimsen, a Vérkorona készítője is visszatér a királyi udvarba, ám a száműzött tündér nem fogad hűséget az új nagykirálynak... Cardan semmisé nyilvánítja ugyan a kovács száműzetését, ám Jude nem bízik a férfiban, kinek visszatérte újabb veszélyforrást jelent a nagykirály biztonságára nézve... A lány úgy érzi, Grimsen akar valamit, s a férfi jelenlétével a lány vállára újabb teher kerül...
Miközben Jude görcsösen próbál megfelelni a koronának és megvédeni Cardan hatalmát, addig a "kegyetlen herceg" Locke ceremóniamester vad mulatságain múlatja az időt. Locke egyik "orgiáján" a nagykirályt váratlan támadás éri, ám az orgyilkos merénylő a Cardannal csókolódzó lányon ejt sebet...
A támadás közben Cardan vére hullik, melyből élet sarjad, ám az ebben a támadásban napvilágra kerülő varázslat megdöbbentő jelentősége csupán később nyer értelmet főhősnőnk - és az olvasó - számára is...
A holtérszeg Cardant Jude a saját szobájában rejti el, aki öntudatlan állapotban újra felfedi mély vágyódását a lány iránt, aki egyre kevésbé képes ellenállni a "hercegnek", akit talán menthetetlenül félreismert... ❤
A támadást követően felvirrad a vadászóhold ünnepe, melyen Locke Örömkirálynőnek választja meg a nagykirály udvarmesterét és Jude ugyanúgy megszégyenül a nemesi udvar előtt, ahogy néhány hónappal ezelőtt az iskolában - társai előtt... Cardan eközben kénytelen végignézni alattvalói szórakozását és semmit sem tehet, amivel megmenthetné a lányt Locke tréfájától...
A vadászóhold ünnepén - Jude megszégyenülését követően - a Mélytenger hadüzenetet küld a nagykirálynak...
Bár Cardan soha nem akart nagykirály lenni, meg kell védenie Tündérföldét és az alattvalóit Orlagh tengeri királynő támadásától és az árnyékban meglapuló ellenségeiktől, ám úgy, hogy nem rendelkezik szabad akarattal és mindennapjait béklyóban tölti - nem tehet semmit... Orlagh hadüzenete és Madoc hatalomátvételről szövögetett terve fenyegetésének árnyékéban Jude kénytelen új alkut kötni Cardannal és megbízni nemezisében, aki képes volt a lány szívébe lopni magát...
A főhőseinkre leselkedő hatalmas veszély árnyékában Cardan visszavonhatatlanul összekapcsolódik Tündérföldével és e világ nagykirálya valódi erejét szomjazza...
S vajon mi történik, ha Jude Cardan kezébe helyezi az életét...?
"– Csókolj meg újra! – szólal meg részegen, ostobán.
– Csókolj addig, amíg már rosszul vagyok tőle!"
"– Én, Cardan, Eldred fia, Elfhon nagykirálya feleségemmé és királynémmá
fogadlak téged, Jude Duarte, Madoc halandó gyámleánya. Frigyünk
tartson mindaddig, míg másképp nem kívánjuk,
és míg a korona le nem kerül a fejünkről!"
A The Wicked King - A gonosz király lenyűgöző folytatása egy csodálatos történetnek. A kötet pillanatok alatt magába szippantott, éppen úgy, mint A kegyetlen herceg, s bár a cselekmény kegyetlensége ugyanúgy görcsbe rántotta a gyomrom olvasás közben, mint az első rész esetében, lehetetlen volt hosszabb időre félretenni a könyvet... ❤
Mint ahogy a bevezetőben már említettem, A gonosz király bár nem múlta felül az első kötetet, gyönyörűen továbbszőtte főhőseink életét és egyetlen pillanatra sem okozott csalódást!
Holly Black mesteri módon szőtte tovább ezt az epikus történetet, s bár a grandiózus végjátszma még hátravan, a második kötet eseményeinek láttán gondolatban szépen továbbgörgethető a történet folytatása és azt hiszem, a "fő ellenség" személye sem okoz majd meglepetést...
A második kötetben Holly Black Tündérfölde mitológiájának több titkáról rántotta le a leplet, s ez által még mélyebb bepillantást nyerhettünk ebbe a nem mindennapi világba, melynek szeszélyes lakóiról is egyre többet tudhattunk meg. Mindemellett bepillantást nyerhettünk a tenger mélyébe is, mely jelenetek minden kétséget kizáróan az egyik legszívszaggatóbbra és legkönyörtelenebbre sikerültek...
"– Kávét – válaszolja Csótány. – Olyan feketét,
mint amilyen Elfhon nagykirályának a szeme."
A történet két, szívemnek legkedvesebb - s nem mellesleg legérdekesebb - karaktere természetesen továbbra is maga a két főszereplő, e két - a szó szoros értelmében véve - különleges tündér és ember, akiket néha a legszívesebben felpofoztam volna... ^^
Cardan és Jude nem mindennapi karakterek - egyediek, szerethetők, vérpezsdítők, ám rendkívül makacs, konok teremtmények is, kiknek vérében a kegyetlenség is hűvösen, gyönyörűen - megállíthatatlanul csordogál...
Olyan hihetetlenül makacs, fafejű és nagyképű mindkettő, hogy sokszor saját hiúságuk és büszkeségük az, ami miatt nem látják meg az orruk előtt kristálytisztán kirajzolódó nyilvánvalót... Nem engednek saját igazukból, görcsösen ragaszkodnak gondolataikhoz és elképzeléseikhez, melyek végett a legtöbbször rossz döntéseket hoznak...
Cardan és Jude saját boldogságuk ellenségei...
Néha komolyan, a legszívesebben fejbe vertem volna őket, hogy észhez térjenek és végre merjenek bízni és meglátni az igazságot, ami mindvégig ott húzódik kettejük között... Csak a kezüket kellene kinyújtaniuk ahhoz, hogy elérjék egymást és boldogok legyenek...
Cardan sokkal komolyabbá és felelősségteljesebbé vált az első kötet óta, ám a legnagyobb változás a kötet végén következik be viselkedésében... Mikor a kegyetlen herceg elveszíti Judeot és magára marad, akkor döbben csak rá igazán, mennyire megkötötte a kezét a lány és mennyi mindenről nem tud, amiről nagykirályként tudnia kellene...
Bár soha nem akart király lenni, mégis igazi uralkodó válik belőle, aki felelősséget érez a népéért és Tündérfölde biztonságáért! ❤
Egyetlen ellenérzésem - melyet a történet legnagyobb hibájaként is felróhatnék, az a rengeteg mulatozás és "orgia", amit az írónő beleszőtt a cselekménybe.
Cardan szereti Judeot - még ha ezt soha nem is vallaná be magának -, mégis összefekszik mindenkivel... Mindemellett, érzései ellenére még Jude is arra kéri, hogy feküdjön le Nicasiával, mert a lány kulcsfontosságú információk birtokában van... Jude nem tesz semmit, hogy megállítja a féktelen mulatozást, bár talán ehhez nem is lenne joga... Bár a sorok között olvasva úgy vélem, Cardan csupán néhány csókot váltott a tengeri hercegnővel, a többi névtelen udvaronc árnyéka kétségtelenül ott lebeg kettejük feje felett... És ez rendkívül szomorúvá tesz!
Rendben! Tündérek - romlottak, gusztustalanok, akik közé én magam sose akarnék tartozni (soha a büdös életben nem fogom ilyen könnyedén venni az életet, mint ők...), hiszen nekik minden csak móka és kacagás, de ez, azért már túlzás... Ezek a mulatságok és orgiák véleményem szerint hihetetlenül gusztustalanok és az, hogy az orgia szó hallatán Cardan szeme fénye is felcsillan, attól hánynom kell...
Amellett a tény mellett, hogy bár még bevallatlanul, de Cardan és Jude szereti egymást és ők ketten összetartoznak, hihetetlenül visszataszító számomra ez a szál és óriási ellenérzésem van ezzel kapcsolatban. Bízom benne, hogy miután "igazából" összeházasodnak, Cardan nem tart majd szeretőket - na de Jude se... - és orgiák korának vége szakad... Őszintén remélem, hogy kiderül még itt valami ezzel kapcsolatban Cardan részéről...
Az sem tetszik, milyen létfontosságú kiemelésre kerül - és mennyiszer!!! -, hogy Cardan milyen tapasztalt, míg Jude utálja magát, amiért ártatlan és tapasztalatlan! Könyörgöm, hála Istennek, hogy végre egy szűz főhősnőről olvashatok, aki nem bújik be minden főbb karakter ágyába!!!
Miért baj az, hogy ártatlan és tapasztalatlan??? Na, ezt soha nem is fogom megérteni, de én ilyen vagyok, szóval nem zengek ódákat erről a témáról, de széljegyzetként meg kellett jegyeznem, hogy ez mekkora baromság és, hogy ez a folytonos kiemelés az agyamra megy... Lehet, hogy ezt csupán az én romantikus felem képzeli bele, de szerintem Jude a világ összes kincséért be nem vallaná, de rosszul esik neki, hogy Cardannak ennyi nővel volt dolga és fáj neki, hogy a herceg "megcsalja"...
A másik folytonos kiemelést példának okáért tökéletesen megértem. Megértem, miért utálja gyengének és tehetetlennek érezni magát a lány, de a mániája ez a sebezhetőség, ami ebben a kötetben véleményem szerint irritálóan sokszor lett kiemelve. Aranyom, mindenki sebezhető, mindenkinek van gyenge pontja, aki botorul azt hitte, hogy nincs, mind holtan végezte, elég csak a régi nagy történetekre gondolni...
"A halandók nem öregszenek míg Elfhonban élnek..." titok napvilágra kerülésével kapcsolatban remélem, hogy főhőseink örökké együtt lesznek!!! - De az orgiáknak a harmadik kötetben ugye vége szakad...???
"– Egy pillanatra átfutott a fejemen – szólal meg –, hogy talán te lőttél rám.
Elfintorodom.
– És miből jöttél rá, hogy nem?
Vigyorogva néz fel rám.
– Nem talált el."
A legellenszenvesebb karakter a szememben továbbra is Locke és a drágalátos kedvese, Taryn, aki újra és újra rászolgál az "áruló" névre... Noha a negatív karakter trónjáról a "kedves" urát semmi sem taszíthatja le, ebben a kötetben is gyönyörűen megmutatkozik, mennyire igénytelen, mennyire ostoba is ez a lány...
Locke ebben a kötetben sem tesz mást, mint borsot tör mások orra alá, kegyetlenkedik, habzsolja az élvezeteket és képtelen megtagadni saját, romlott természetét...
A fiú továbbra is lépten-nyomon hangoztatja, milyen jó, ha az embernek több asszonya van és még az esküvője előtt is több nővel és férfival!!! hempereg együtt az ágyban... Visszataszító féreg, de hánynom kell a kedves párjától is, akit nem érdekel, ha Locke szeretőket tart, csak őt se hanyagolja el... Könyörgöm, ez nem igazi szerelem, ez még mindig csupán egy kétségbeesett vágy, hogy végre ő maga is Tündérfölde ősi lakói közé tartozhasson...
Mint ahogy már fentebb is említettem, ezek a gusztustalan, gyomorforgató orgiák - melyek leírása szerencsére nincs részletezve - eléggé visszatetszőek a szememben... Nem értem, a mai írók miért vannak ennyire beleszerelmesedve az orgiákba és az erotikába, de amennyi gusztustalan ember a világon él, talán annyira mégsem meglepő, hisz ahogy a filmek sem lehetnek már szex- és vérfürdőmentesek, úgy a könyvek világába is beköszöntött ez a förtelem... Végtelenül szomorú vagyok...
Ehhez kapcsolódóan emelném ki Jude egyik legostobább gondolatát, melyet az írónő a karakter szájába adott, miszerint Locke vonja csak bele Tarynt ezekbe az orgiákba, de ne mellőzze és legyen a testvére az, aki eldönti, jó-e neki többedmagával az ágyban vagy sem... Pfff... Guszta...
Mikor Locke megválasztotta főhősnőnket Örömkirálynőnek és ismételten szégyenbe hozta, megalázta és bántotta, arra gondoltam, hogy most már baromi jó volna, ha valaki kitépné ennek a fasznak a szívét, mert embertelen, amit művel... És ha nem döglik meg záros határidőn belül, én leszek az, aki kinyomtat egy fanartot és konyhakéssel cincálja szét, ha már a húsába nem mélyeszthetek valódi tőrt... ^^ Szegény barátnőm vissza is köpte a teáját, mikor vázoltam neki világmegváltó trancsírozós tervemet. XD
Azzal, hogy Locke Judeot bántja, egyetlen célja van - felfedni Cardan valódi érzéseit egész Tündérfölde előtt... A fiú sejti, mit érez valójában a nagykirály a lány iránt, s bár a komolyabb, életveszélyes fenyegetéstől berosál, képtelen visszafogni magát, meg akarja mutatni, hogy milyen "megfélemlíthetetlen" nagylegény és minden ellene elkövetett apró igazságszolgáltatásra halálos hajsza és halálos játék a válasza...
Bár tudom, hogy Cardan megkérte Judeot, hagyja el a Tündéralmást - ám a lány ismét nem hallgatott rá -, és azt is, hogy semmit sem tehetett érte, egy picit rá is haragudtam, amiért hagyta, hogy a lány, akit szeret, ismét nevetség tárgyává váljon... Mindeközben Cardan még továbbra is féltékeny Lockera és nem látja, hogy Jude semmit sem érez ez iránt a féreg iránt, ám szívesen megtorolná az ellene elkövetett vétkeket...
A kötetben Jude ismét rengeteg szenvedésen megy keresztül és őszintén áldom Dáint, aki megvédte a lányt a megigézéstől, lehetővé téve neki, hogy szabad akaratát sohase veszítse el!!!
Locke és Taryn mellett ki kell még emelnem a kötet harmadik legnagyobb förmedvényét - mégpedig a tengeri hercegnőt - is... Nicasia már az első kötetben sem volt szimpatikus számomra, de itt éreztem csak igazán, hogy őt is meg kellene ölni. Bár a lány még mindig nem annyira ellenszenves, mint Taryn, ismét visszatért a kezdetekhez és ott folytatta Jude kínzását, ahol az első kötetben abbahagyta, ám a könyörtelensége egy jóval magasabb szintet ért el...
Mondjuk ki kereken - Nicasia hülye! Ostoba, butuska kislány, aki imádja, ha teszik neki a szépet és most, halálos féltékenysége végett, bárkit a sárba taposna... A tengeri hercegnő elárulta Cardant, elhagyta őt Lockert és a szép szavaiért, ám most, hogy őt is ugyanúgy eldobták és nem fogadják vissza, az már természetesen halálos bűn, mely sérti az önérzetét! Ez a fajta nőstény dög az egyik legrosszabb, aki azt hiszi, szépsége miatt mindenki a lábánál hever, azzal kavar, akivel csak akar, neki mindent szabad, de amikor kúszna vissza az "igaz szerelméhez", akit elárult, már felháborodik, mert az nem fogadja vissza... Mert Cardan van annyira büszke és önérzetes, hogy nem fogad vissza egy ilyen tetűt, s most, a sértett kislányka mindenkit meg akar ölni és eltüntetni az útból, aki akár csak szemmel is illeti a fiút, akit szeret. Szánalmas egy liba ez is...
A cselekmény ismét rendkívüli fordulatokban gazdag s bizony egy valódi - a szó szoros értelmében vett - politikai játszma, ahol az ember senkiben sem bízhat, hiszen bárki elárulhatja őt...
Spoiler!
Szellem árulása azonban egész komolyan szíven ütött, ahogy a Termeszek udvarának megtámadása és rommá döntése is... Lord Roiben és pixie kedvese már az első kötetben felettébb szimpatikussá váltak számomra és nem gondoltam volna, hogy mindazok után, hogy segítették Cardan trónra kerülését, a hercegünk így elárulja őket. Ugyanakkor megértem Cardan érzéseit és tetteinek mozgatórugóját is, hiszen szereti Judeot és mindent megtett volna - és meg is tett - annak érdekében, hogy kiváltsa a lányt Orlagh fogságából...
Dulcamara azonban sokat csökkent a szememben, mert ő sem lát az orrától, de az erőszakhoz meg az agresszióhoz, ahhoz van esze...
Spoiler vége!
A kötet ismét egy nem várt, óriási fordulattal ér véget, ami hatalmasat üt s én megint ott csücsültem az ágyamban megdöbbenve, letaglózva és halálos elégedettséggel, hogy igen - most Cardan volt az, aki elárulta nemezisét és így a második kötet vége tulajdonképpen az első tükrévé vált... ❤
"...jobban szeretem, mint valaha bárkit,
és a rengeteg dolog közül, amit ellenem tett,
az a lehető legrosszabb, hogy megszerettette magát velem."
Amennyiben Holly Black nem rontotta el a harmadik kötetet és a lezárás továbbra sem tartalmazza majd az általam gyűlölt motívumokat, tulajdonságokat, jeleneteket, úgy várhatóan új kedvenc trilógiát avatok... :3
"...az illem mindenekfelett áll."
A magyar kiadás ismét elképesztően gyönyörű lett - hála az eredeti, lélegzetelállító borítóért a tervezőnek!!!. Az első kötethez hasonlóan még itt is érezhető az elülső és a hátsó borító masszív tartása, valamint a lapok minősége is remek, melyek az utóbbi időben a kiadónál sajnos folyamatos romló tendenciát mutatnak... :(
A fordítást a kötet legelején egy picit döcögősnek éreztem az első kötet megszokott színvonalához képest, azonban néhány oldal elteltével szerencsére ez a furcsaság nyomtalanul eltűnt.
"A halandó lányokból nem lesz királyné Tündérföldén."
A harmadik kötet a The Queen of Nothing – A semmi királynője már napok óta itt fekszik a párnám mellett s elmondhatatlanul várom, hogy végre belevethessem magam a végkifejletbe. ❤
Értékelés: 5/5 Vérkorona
Idézetek
"Fájni fog. A fájdalom megerősít."
"Jude is szeretett dühös lenni. A düh sokkal kellemesebb érzéssel töltötte el, mint a félelem. Jobb volt, mint azon morfondírozni, hogy ő nem más, mint egy szörnyek közé keveredett halandó."
"– Megszerezni sokkal könnyebb a hatalmat, mint megtartani."
"Tündérfölde új nagykirálya elterül a trónján, koronája csálén áll a fején, vállnál összefogott hosszú, pokolian vörös palástja a földet söpri. Fülbevaló csillan hegyes fülének csúcsán. Súlyos gyűrűk ragyognak az ujjain. A legszembeszökőbb éke mégis puha, dacos ajka.
Tökéletesen érzékelteti, mekkora egy rohadék."
"Öt hónap telt el azóta, hogy Cardant Elfhon trónjára kényszerítettem, és bábkirályt játszik nekem. Öt hónapja árultam el a családomat, akkor vitte a nővérem a halandók világába az öcsémet, messze a koronától, ami a fejére kerülhetett volna, akkor vívtam meg Madockal."
"A tündéruralkodó kötődik a birodalmához. Ő a királyság éltető ereje, szívverése egyfajta különös módon, amit nem értek teljesen. De Cardanra ez nyilván nem vonatkozik, hiszen elhatározta, hogy ő ugyan az égvilágon semmit sem fog csinálni, nem uralkodik valójában."
"– Nézd csak meg őket, mind a te alattvalóid! Milyen kár, hogy senki sem tudja, valójában ki uralkodik!"
"Nagyon tehetséges, ha bókokkal kell valakit sértegetni, az ember legszívesebben szó szerint venné, amit mond, és így még jobban fáj."
"A királyi emelvényről nézem, ahogy keringenek, dalolásznak, aranyló bort isznak, talányokkal és átkokkal rukkolnak elő. Gyönyörűek és iszonyatosak. De hiába vetnek meg, amiért halandó vagyok, hiába gúnyolnak, én idefent vagyok, ők viszont nem."
"Akár részeg, akár józan, Cardan most nagykirály... Elképzelni sem tudom, miért akarná bárki az ő kezébe adni a sorsát, de Tündérfölde szeszélyes vidék."
"– Ifjú király! – szólal meg. – Marrow mama ajándékokat hozott."
"Cardan olyan lekicsinylően pillant rám, hogy felhevül az arcom. Pillantása elidőzik rajtam. Ajka megrándul, felfelé görbül.
– Igen, azt hiszem, hagyom – válaszolja végül. – Élvezi, ha megóvhat a bajtól."
"– Asszonyom, ez igazán hízelgő! Nem tudtam, hogy érdeklődik irántam."
"– Nem lennék jó férj – fordul Cardan a lány felé, aki mintha teljesen összehúzná magát a pillantása alatt. – De táncoljunk egyet, és megmutatom, mi mindenre vagyok képes!"
"– Korábban csirögék, pacsirták, sólymok marakodtak az udvar szívéért – szólal meg Locke, azokra a körökre utal, amik a mulatságokat, a művészetet vagy a háborút kedvelték. Eldred hol kedvelte őket, hol nem. – De az udvar szíve most már a tiéd, egyedül a tiéd. Törjük össze!"
"– A Tündéralmásban ünnepeljük majd a vadászóholdat, és a nagykirály olyan ünnepséget ad, hogy még a bárdok is megéneklik, ezt megígérhetem!
Rettegés gyűlik a gyomromba."
"Szeretném azt mondani, hogy mindig is gyűlölt engem, de egy röpke, különös pillanatra mintha megértettük volna, sőt, talán kedveltük is volna egymást. Összességében nem sok jóval kecsegtető szövetséget kötöttünk, az egész úgy kezdődött, hogy a torkához szorítottam a pengémet, aztán végül megbízott bennem annyira, hogy a kezembe helyezze a sorsát.
Én pedig elárultam.
Régen azért kínzott, mert fiatal volt, unott, dühös és kegyetlen.
Most már sokkal alaposabb indokkal kínozhat majd, miután letelt az egy év és egy nap."
"– Ne! Maradj itt! Próbáld meg megakadályozni, hogy Cardan bajba kerüljön.
– Ő maga a baj – emlékeztet, de mintha nem aggasztaná igazán a saját aggasztó kijelentése."
"Balekint a Feledés Tornyába zárták, ami Insweal, a Bánat Szigetének északi részén áll."
"Insweal vészjósló sziget, több részen is kopár, semmi zöld, csak a fekete sziklák, a dagálytócsák és a hideg vassal megerősített torony."
"– Azt hallottam, a halandók szerelme nagyon hasonlít a félelemre. Gyorsabban ver a szívetek. Kiélesednek az érzékeitek. Mámoros állapotba kerültök, talán még bele is szédültök. – Rám pillant. – Igaz ez? Rengeteget megmagyarázna a fajtáddal kapcsolatban, ha kiderülne, valóban össze tudjátok keverni a kettőt.
– Még sosem voltam szerelmes – válaszolom."
"Miközben felfelé lépdelek, visszapillantok Balekinre, ridegnek tűnik a zöld fényben. Aggasztóan emlékeztet Cardanra."
"– Az, aki fedez, könnyedén hátba szúrhat – emlékeztetem.
– Mintha maga Madoc mondta volna – jegyzi meg Csótány..."
"Minél fáradtabb vagyok, annál többször hibázom. Az emberi test cserben hagy. Éhezik, megbetegszik, kimerül. Tökéletesen tisztában vagyok ezzel, de mindig annyi a tennivaló."
"Én játszom a nagykirályt a kis színjátékában, mondta egyszer Cardan a fülem hallatára. Csótány és Bomba nevetett, Szellem nem."
"Ez a gond a bábkormánnyal: nem megy magától."
"A pengét figyeld, ne a katonát! – okított Madoc számtalanszor. Az acél sosem hazudik."
"– Rózsaszirmok hullanak – idéz Szellem egy balladából -, mikor a király visszatér, lépteivel minden viszály véget ér."
"– Madocnak is hiányzol. Mindig is te voltál a kedvence.
...
– Azt nem mondtam, hogy még mindig te vagy a kedvence – nevet fel Taryn. – De azért egy kicsit büszke volt rád, amikor kijátszottad őt, és Cardant ültetted a trónra. Még akkor is, ha ostobaság volt. Úgy volt, hogy utálod Cardant! Hogy mindketten utáljuk.
– Így volt – felelem zagyván. – így van.
Különös pillantást lövell felém.
– Azt hittem, bosszút akarsz állni mindazért, amit tett.
Eszembe jut, mennyire megrettent a saját vágyától, amikor ajkam az övéhez közelített, a kezemben szorított penge éle pedig a bőrét súrolta. Az a lábujjgörbítő, bomlasztó élvezet, amit a csók okozott. Tényleg olyan volt, mintha bosszút álltam volna – rajta és magamon is.
Annyira gyűlöltem!"
"Már nem vagyok gyerek, nincs szükségem vigasztalásra."
"– Carda... – Észbe kapok, és meghajolok. – Őpokoli felsége."
"Locke-nak több időbe telik, hogy feltápászkodjon. Menet közben rám mosolyog, és nem értem, hogy találhattam valaha is vonzónak ezt a hízelgő mosolyt. Úgy néz rám, mintha közös titkokat őriznénk, pedig nem így van. Semmi közünk egymáshoz."
"Minden mozdulata bágyadt. Már az is túl veszélyesnek tűnik, hogy hosszasan nézzem, mintha fertőző lenne a mámora."
"– Elmeséltek egy történetet – mondja Cardan. – Akarod hallani? Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy emberlány, akit elraboltak a tündérek, és ezért megfogadta, elpusztítja őket.
– Hű! – bukik ki belőlem. – Ez aztán tényleg tükrözi, milyen szar uralkodó vagy, ha azt hiszik, az uralmad alatt elpusztulhat Tündérfölde."
"Az a legzavaróbb Cardanban, hogy nagyon jól adja az ostobát, ezzel leplezi, hogy valójában élesen vág az esze."
"...nem akartam kettesben maradni Cardannal."
"– Megőrültél? – üvöltözöm vele. – Megpróbáltad meggyilkolni Tündérfölde nagykirályát!"
"– Használtál már valaha számszeríjat? – kérdezem. – Veszélybe sodortad Cardan életét. Meghalhatott volna. Te idióta, meghalhatott volna!"
"Egyértelművé válik, mennyire kétségbe van esve. Egy pillanatra elkap a bosszúvágy. Egykor nevetett a megszégyenülésemen. Most én figyelhetném kárörvendően az övét."
"– Minden egy nagy játszma, Jude – válaszolja. – Te is tudod. És most neked kell lépni. – Azzal elindul az óriási ajtó felé, és nagy nehezen kinyitja az egyik szárnyát. – Mondd csak el nekik, ha akarod, de egyvalamit tudnod kell... Valaki, akiben megbízol, már elárult."
"Valaki, akiben megbízol, már elárult."
"Az őrök elindulnak mögöttünk, akad, aki a homlokát ráncolja, miközben félig vezetem, félig cipelem Cardant egészen a szobámig. Gyűlölöm, hogy oda kell vinnem, de máshol nem érzem őt teljes biztonságban.
Döbbenten néz körbe a rendetlen helyiségben.
– Hol... Tényleg itt alszol? Talán neked is fel kellene gyújtanod a szobádat.
– Talán – válaszolom, miközben az ágyamba viszem. Különös érzés a hátára tenni a kezem. Érzem a bőre melegét a vékony vászoningen keresztül, azt, ahogy az izmai mozdulnak.
Helytelennek tűnik, hogy úgy érintem, mintha egy teljesen átlagos személy lenne, nem pedig a nagykirály és az ellenségem.
Nem vár biztatásra, azonnal elterül a matracon, fejét a párnámra hajtja, fekete haja varjútollak tengereként terül szét rajta. Felnéz rám éjszínű szemével, egyszerre gyönyörű és rémisztő.
– Egy pillanatra átfutott a fejemen – szólal meg –, hogy talán te lőttél rám.
Elfintorodom.
– És miből jöttél rá, hogy nem?
Vigyorogva néz fel rám.
– Nem talált el.
Mondtam már, hogy képes úgy bókolni, hogy közben fájjon.
Ugyanakkor olyasmit is tud mondani, aminek dühítőnek kellene lennie, mégis úgy adja elő, hogy azt érzem, látja a valódi énemet.
Összefonódik a tekintetünk, és veszélyes szikra lobban.
Gyűlöl, emlékeztetem magam.
– Csókolj meg újra! – szólal meg részegen, ostobán. – Csókolj addig, amíg már rosszul vagyok tőle!
Letaglóznak a szavak, mintha valaki gyomron rúgott volna. Az arckifejezésem láttán Cardan gúnyosan felnevet. Nem tudom eldönteni, melyikünkön nevet.
Gyűlöl. Még ha akar is, akkor is gyűlöl.
Talán csak még jobban gyűlöl miatta.
Egy pillanattal később lehunyja a szemét. Hangja suttogássá halkul, mintha csak magában beszélne.
– Ha te vagy a kór, akkor végül is nem lehetsz egyúttal a gyógyír is.
Álomba szenderül, én viszont nagyon is ébren vagyok."
"...gyakran az ágy felé vándorol a pillantásom, a benne alvó fiúra.
Fekete szeme csukva, sötét haja a párnámra omlik. Először mintha nem tudott volna kényelmesen elhelyezkedni, a lába beleakadt a takaróba, de végül egyenletessé vált a légzése, a mozgása. Éppolyan képtelenül gyönyörű, mint máskor, ajka puha, kissé eltátja, pillái olyan hosszúak, hogy amikor becsukja a szemét, az arcát érik.
Hozzászoktam Cardan szépségéhez, de ahhoz nem, hogy védtelen. Kellemetlenül érzem magam, hogy az előkelő ruhák, a csípős nyelv, a gonosz pillantás páncélja nélkül látom."
"Eszembe jut, hogy együtt sétáltunk sötétedéskor a palota kertjében. Cardan a háta mögött összekulcsolt kézzel megállt, hogy megszagoljon egy óriási, vörös szélű fehér rózsát, épp mielőtt az belekapott a levegőbe. Elvigyorodott, és felvont szemöldökkel rám nézett, de túl ideges voltam ahhoz, hogy visszamosolyogjak."
"– Mindig fogadnod kell, és sosem adhatsz olyan parancsot, aminek következtében nem lehetek melletted.
– Ugyan miért akarnám, hogy ne legyél mellettem? – kérdezte szárazon."
"Mivel kegyetlen herceg hírében állt, senki sem mert ujjat húzni vele."
"Egykor én zaklattam fel őt, én dühítettem fel, én törtem szilánkosra az önuralmát, de valahogy fordult a kocka. Azóta minden egyes nap érzem, hogy csúszom lefelé.
Most, hogy az ágyamban fekszik, még bizonytalanabbnak érzem magam."
"Egy részem mit sem szeretne jobban, mint bizonyítani, hogy több vagyok, mint aminek tartanak – egy gyenge és ostoba király gyenge és ostoba megbízottja."
"– A nagykirály kötődik a vidékhez és az alattvalóihoz. A király élő jelkép, dobogó szív, csillag, amelyre Elfhon jövőjét írták. – Halkan beszél, mégis tisztán érthetőek a szavai. – Nyilván te is észrevetted, hogy mióta trónra került, a szigetek megváltoztak. Gyorsabban jönnek a viharok. A színek egy kicsit élénkebbek, az illatok erősebbek.
Így folytatja:
– Láttak bizonyos dolgokat az erdőkben. Ősi dolgokat, amikről azt hitték, már rég eltűntek a föld felszínéről, de most előbújtak, hogy vessenek rá egy pillantást. Amikor lerészegedik, az alattvalói is becsípnek, de nem tudják, miért. Amikor a vére hull, növekedésnek indulnak a dolgok. Hiszen Mab nagykirálynő hívta elő Insmire-t, Insmoort és Inswealt a tengerből! Elfhon összes szigete egyetlen óra leforgása alatt keletkezett."
"– Így már bizonnyal érted – veszi vissza a szót Randalin, akinek halvány fogalma sincs róla, mennyire kiborulok –, hogy a nagykirály minden egyes döntése megváltoztatja Elfhont, és hatással van a lakóira."
"– Ne tettesd, hogy törődsz velem! Mindkettőnkre nézve sértő.
– Nem hiszed, hogy érdekelsz még, csak azért, mert elárultál? – Végig rajtam tartja macskaszemét. – Attól még az apád vagyok.
– Az apám gyilkosa vagy – bukik ki a számon.
– Lehetek egyszerre mindkettő – mosolyodik el Madoc, kivillantva a fogait."
"Cardan az kisgyerekként. Túl nagy rá az ing, amit visel, ruhaként lóg le rajta. Mezítláb van, lába és az ing csupa sár, de a füléből karikák lógnak, mintha egy felnőtt odaadta volna neki a fülbevalóit. Egy szarvas tündérnő áll nem messze tőle, és amikor Cardan odaszalad hozzá, a nő elkapja a csuklóját, még mielőtt koszos kezével bemocskolhatná a szoknyáját.
Komoran rászól, és ellöki. Cardan elesik, de a nő szinte észre sem veszi, teljesen lefoglalja, hogy a többi udvaronccal beszélgessen. Arra számítok, hogy Cardan elsírja magát, de nem teszi. Helyette egy fához csörtet, amire épp egy idősebb fiú mászik. Egy pillanattal később a fiú a földön találja magát, és Cardan apró, szurtos keze ökölbe szorul. A csetepaté hangjára a tündérnő odafordul, és felnevet, szemmel láthatóan tetszik neki Cardan csínye.
Amikor Cardan visszanéz rá, ő is mosolyog.
Visszahajítom a gömböt a fiókba. Mégis kinek lenne ez kellemes emlék? Iszonyú."
"Már-már varázslatos, hogy Elfhon királyának takaróján fekszem, és belélegezhetem a levegőt, amit ő is szív éjszakánként.
Bomba a karjára hajtja a fejét, mintha mit sem számítana ez az egész, de emlékszem rá, milyen volt, amikor Eldred nagykirály a fejemre tette a kezét. Mennyire ideges és büszke voltam minden egyes alkalommal, amikor tudomást vett rólam. Olyan érzés az ágyán feküdni, mintha beletörölném a mocskos parasztlábamat a trónba."
"A kristályban látott fiúra gondolok, a büszke mosolyára, az ökölbe szorított kezére. A szarvas tündérnőre, aki nyilván az anyja, és ellökte őt magától. Az apjára, a nagykirályra, aki nem lépett közbe, még azzal sem törődött, hogy rendesen felöltözzön, és tiszta legyen az arca. Arra gondolok, hogy Cardan szándékosan nem költözött be ide.
Felsóhajtok.
– Bár lenne más hely, ahol ennél nagyobb biztonságban tudhatnánk!"
"– Elvesztettem Cardan szerelmét Locke könnyen kiejtett szavai és még annál is könnyebben adott csókjai miatt, éppolyan cukormázasak voltak, mint ezek a virágok – magyarázza. – A nővéred a te szereteted vesztette el azért, hogy megszerezhesse Locke-ét, nem igaz? Azt pedig mind tudjuk, hogy te mit vesztettél.
– Locke-ot? – Felnevetek. – Nem kár érte."
"– Tudod, miért nem árultad el senkinek sem a titkomat? – kérdezi. – Talán azt mondogatod magadnak, hogy jó érzés, hogy sakkban tudsz tartani valamivel. De igazság szerint nincs senki, akinek elmondhatnád, és hinne neked. Én ebbe a világba tartozom. Te nem. És ezt te is tudod."
"– Sosem lesz a te világod, halandó – szólal meg.
– Már az enyém – vágok vissza, a harag vakmerővé tesz. – Az én birodalmam és az én királyom. És mindkettőt megvédem. Mondd el te is ugyanezt, gyerünk!
– Nem szerethet – csendül düh a hangjában.
Egyértelműen nem tetszik neki, hogy rátettem a kezem Cardanra, egyértelmű, hogy odáig van érte még mindig, és az is éppolyan egyértelmű, hogy fogalma sincs, mit kezdjen a helyzettel."
"– Tudni akarod, mit tettem, hogy felemeljen? – kérdezem, és közelebb hajolok hozzá, elég közel ahhoz, hogy érezze a leheletem melegét. – Szájon csókoltam, aztán megfenyegettem, hogy megint megcsókolom, ha nem teszi, amit mondok."
"Az én királyom, tűnődöm. De csak egy évig és egy napig, és ebből öt hónap már eltelt."
"Amikor végignézek rajtuk, olyasvalakit látok, aki egyszerre én vagyok, és mégsem. Egy olyan lányt, aki iskolába járt, és nem hitte, hogy mindaz, amit tanul, hasznos lesz. Egy olyan lányt, aki le akarta nyűgözni az egyetlen apukáját, aki megadatott neki, aki helyet akart szerezni magának az udvarban, aki még hitt a tisztességben.
Nem tudom, illek-e még ezekhez a ruhákhoz egyáltalán."
"Hosszasan végigmérem. Taryn konfliktuskerülő. Ő úgy birkózott meg az életünket jellemző rettegéssel és zavarodottsággal, hogy iszonyúan simulékonnyá vált, mint azok a gyíkok, amik megváltoztatják a bőrük színét, hogy illeszkedjenek a környezetükbe. Pontosan tudja, mit viseljen, hogyan viselkedjen, mert behatóan tanulmányoz másokat, és utánozza őket."
"– ...Az nem érdekel, ha szeretőket tart, de azt utálom, ha távol van tőlem."
"A hatalom fertőző. A hatalom mohó."
"– Minél kevesebb van valamiből – csókolja meg a kézfejem –, annál édesebb."
"Egy különös pillanatra mintha ő maga is hatalmasnak tűnne, mintha mítosszá válna, Tündérfölde valódi nagykirályává, aki senkinek sem bábja.
A döbbenettől lelassítok, pánik kerülget.
A király élő jelkép, dobogó szív, csillag, amelyre Elfhon jövőjét írták. Nyilván te is észrevetted, hogy mióta trónra került, a szigetek megváltoztak. Gyorsabban jönnek a viharok. A színek egy kicsit élénkebbek, az illatok erősebbek."
"Úgy érinti a csípőmet, mintha közelebb akarna húzni magához. Egy szédítő, ostoba pillanatig mintha felszikrázna valami a levegőben közöttünk.
Csókolj addig, amíg már rosszul vagyok tőle!"
"Mi változott? Azért viselkedik másképpen, mert én kényszerítettem rá? Vagy azért, mert megszabadult Balekintői? Vagy nem is viselkedik másképpen, csak azt látom, amit látni akarok?
Még mindig érzem meleg ujjainak érintését a bőrömön. Valami nagyon nincs rendjén velem, hogy arra vágyom, amit gyűlölök, hogy olyasvalakire vágyom, aki megvet engem, még ha ő is vágyik rám. Egyedül az vigasztal, hogy nem ismeri az érzéseimet."
"– ...csak egy király koronázhat királynőt!"
"– Túl gyakran kísérti Jude az álmaimat – válaszolja, és hangja mindenhová elér. – Az arca visszatérő eleme a leggyakoribb rémálmomnak."
"Amikor Eldred volt a nagykirály, a mulatságok higgadtan zajlottak, de az új nagykirály nemcsak a vidék megújulását hozta el, hanem magáét az udvarét is. Látom, hogy élvezik a szeszélyeit, a kegyetlenségre való hajlamát. Ostoba voltam, hogy szerettem volna azt hinni, megváltozott."
"– Vannak, akik nem találják gyönyörűnek a halandókat. Ami azt illeti, van, aki megesküdne rá, hogy Jude visszataszító.
...
– Én viszont úgy gondolom, hogy a szépsége... egyedi. – Cardan elhallgat, hogy az egybegyűltek nevethessenek, hogy még több gúnyos kacajt hallassanak. – Kínzó. Aggasztó. Gyötrelmes."
"Cardan közelebb lép hozzám, felfal a tekintetével. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék elviselni, ha megint a lelkembe taposna. Szerencsére szóhoz sem jut.
– Gyűlöllek! – suttogom, még mielőtt megszólalhatna.
Maga felé fordítja az arcomat.
– Ismételd meg! – mondja...
...meglátom az arckifejezését. Éppolyan, mint amikor kénytelen volt válaszolni a kérdéseimre, amikor beismerte, hogy vágyik rám. Úgy fest, mint aki mindjárt színt vall.
Elpirulok, teljesen összezavarodom, mert közben dühös vagyok, és megszégyenült. Elfordítom a fejemet."
"– Táncolsz velem? – kérdezem Cardantól, és pukedlizem. Méregtől csöpög a hangom. – Hiszen én is éppolyan gyönyörűnek talállak téged, mint te engem."
"– Bármit teszel is velem – szólalok meg, mivel túlságosan dühös vagyok ahhoz, hogy hallgassak –, én még annál is rosszabbat fogok veled."
"– És miért ne élvezném, ha kínos helyzetben látlak? Átvertél – feleli Cardan. – Bolondot csináltál belőlem, és most én vagyok a bolondok királya.
– A bolondok nagykirálya – javítom ki gúnyosan."
"Menj vissza a palotába! – figyelmeztetett Cardan, de nem hallgattam rá."
"Most először jut eszembe, hogy talán nem az én megszégyenítésem volt a lényeg, én csak a csali voltam. Mondd, mit gondolsz a mi úrnőnkről?"
"A tengernek vőlegény kell,
A szárazföldnek mátka.
Keljetek hát egybe,
Vagy jő a tenger átka.
Tagadd meg egyszer,
Véredet ontjuk.
Tagadd meg kétszer,
Birodalmad mossuk.
Tagadd meg harmadszor,
Koronádtól fosztunk."
"– Na, mi lesz? – üvölti. – Táncoljatok! Vigadjatok! Hát nem ezért jöttetek?
Hangja tekintéllyel cseng. Már nem csak úgy fest, mint Elfhon nagykirálya, úgy is hangzik.
Megborzongok a balsejtelemtől."
"– Hívd össze az Eleventanácsot a palotai lakrészemben! – adja ki a parancsot hűvösen, tartózkodóan és királyhoz méltóan. – Amint elszabadulok, én is megyek.
Biccentek, és már a tömeg közepén járok, amikor rádöbbenek két dologra. Egy: parancsot adott nekem, kettő: engedelmeskedtem."
"A saját fából faragott másomat nézem. Udvarmester. Kémmester. Királyválasztó."
"– Úgy hiszed, nem tudom, mit csinálok?
– Nem biztosan – feleli óvatosan. – Én azt látom, megszégyeníted magad a legifjabb, legostobább herceggel. Ígért neked valamit?"
"– Azt akarod, hogy áruljam el Cardant – mondom ki a rend kedvéért."
"– Akkor mégsem ismerem olyan jól a lányomat. Mert az a Jude, akit én ismerek, kivájná annak a fiúnak a szívét azért, amit ma tett vele.
Az arcomba vágja a mulatságbeli megszégyenülést, mire elszakad a cérna.
– Gyerekkorom óta hagytad, hogy megszégyenítsenek Tündérföldén! Hagytad, hogy a tündérek bántsanak, kinevessenek, megcsonkítsanak. – Feltartom azt a kezemet, amiről hiányzik az egyik ujjvég onnan, ahol az egyik őre leharapta. A tenyeremet is heg csúfítja, ott, ahol Dain kényszerített, hogy tőrt döfjek bele. – Megigéztek, berángattak a mulatságba, sírtam és magamra maradtam. Ahogy én látom, a különbség a ma este és az összes többi este között, amikor szó nélkül elviseltem a különféle megaláztatásokat, az, hogy azok mind a te javadat szolgálták, ez pedig az enyémet.
Madocot mintha felzaklatta volna, amit mondtam.
– Nem tudtam.
– Nem akartam, hogy tudd – vágom rá.
Ismét a térképre néz, a rajta álló bábukra, a kis alakra, ami engem ábrázol.
– Ez az érv igen szép ütés, pont gyomorszájon ért, de hárításként nem működik olyan jól. Az a fiú nem érdemli meg, hogy..."
"– Ideje felkészülnünk – jelenti ki Madoc. – Ha háborút akar, hát háború lesz. Előbb vonom ki a sót a tengerből, mint hogy Elfhon megremegjen Orlagh dühe alatt."
"Cardan előrehajol, már nem tűnik sem álmatagnak, sem unottnak, rémisztő tündérúr, szeme üres, hatalma végtelen."
"Cardan felpattan, teáscsészéjét a falhoz vágja, ahol ripityára törik.
– Mondd meg a mélytengeri királynőnek, hogy ha még egyszer megfenyeget, a lánya a foglyom lesz, nem az arám!"
"– Tehát hozzám jönnél? Összekötnéd a tengert a szárazfölddel, és minket is egymással, legyünk csak boldogtalanok? – Cardan olyasfajta megvetéssel néz rá, amit egykor nekem tartogatott.
Mintha kifordult volna magából a világ.
Azonban Nicasia nem hunyászkodik meg, sőt, közelebb lép hozzá.
– Legendákká válhatnánk – jelenti ki. – A legendák nem foglalkoznak olyan csekélységekkel, mint a boldogság."
"Az öcsém túl értékes bábu az asztalon, túlságosan szüksége van rá Balekinnek, és túlságosan veszélyes Cardanra nézve."
"– Van ott egy nő. – Előhúzok egy darab papírt, és amennyire csak tudom, lerajzolom az alsó szintet. – A lépcsőnél volt. Itt.
Teljesen egyedül.
Bomba a homlokát ráncolja.
– Hogy nézett ki?
Vállat vonok.
– Vékony arc, szarvak. Végül is szép volt. Mind szépek vagytok.
– Miféle szarv? – kérdezi Bomba. Oldalra billenti a fejét,
mintha gondolkozna valamin. – Egyenes? Ívelt?
A fejem tetejére mutatok, úgy rémlik, ott volt a szarva.
– Kicsik voltak. Kecskeszerűek, azt hiszem. És farka is volt.
– Nincs olyan sok tündér a Toronyban – magyarázza Bomba. – A nő, akiről beszélsz...
– Ismered? – kérdezem.
– Sosem beszéltem vele – válaszolja Bomba. – De tudom, ki ő... Vagyis, hogy ki volt. Eldred egyik szeretője, aki gyereket szült neki. Cardan anyja."
"– Ám legyen. Amikor anyád terhes volt Vivienne-nel, egy banya tévedt Madoc birtokára. Szeretett jósolni, tojáshéjból olvasta ki a jövőt. És tudod, mit mondott ez a banya? Hogy Eva gyermeke erősebb fegyver lesz, mint bármi, amit Justin valaha is kovácsolhatna.
– Vivi? – kérdezem.
– A gyermeke – válaszolja Asha. – De Eva nyilván arra gondolt, akit akkor épp a szíve alatt hordott. Talán ezért ment el. Hogy megvédje a gyermeket ettől a jövőtől. De a sorsot senki sem játszhatja ki."
"– Kérdeztem tőle egyet s mást az idevezető úton. Úgy tűnik, teljesen magával ragadta a palotai élet, megrészegítette a nagykirály figyelme, örömét lelte a táncban, a dalokban, a borban. Cardant pedig egy kis fekete macska szoptatta, aminek halva születtek a kölykei.
– Macskatejen nőtt fel? – kiáltok."
"Ismét felidézem a gömböt, amit Eldred dolgozószobájában a kezemben tarthattam: Cardant rongyokba öltöztették, elismerésért pillantott a szobámban ülő nőre, amit csak akkor kaphatott meg, amikor borzalmasan viselkedett. Egy magára hagyott herceg, aki macskatejen és kegyetlenségen nevelkedett, és apró szellemként járta a palotát."
"– A saját életedet könnyű kockára tenni, nem igaz? Könnyű megbékélni a veszéllyel. De egy stratéga néha kénytelen mások életével is számolni, még azokéval is, akiket szeret."
"Cardan keresztben hever a trónon, amikor megérkezem, egyik hosszú lábát a karfán pihenteti."
"– Szerintem tetszik neki, amikor ilyen vagy – jegyzi meg Cardan. – Kipirult és dühös.
– Nem érdekel, mi tetszik neki – sziszegem.
– Igen, látom, mennyire nem érdekel – mondja szárazon, és amikor odapillantok rá, értetlenül állok az arckifejezése előtt."
"Már rég maradtunk így kettesben, és amikor felém lép, kihagy a szívem egy ütemet."
"Ha kedves az életed, látogass meg!
És fogd vissza az udvarmesteredet!"
"– Nicasia volt abban a járatban, ő lőtte meg a lányt, akivel csókolóztál – árulom el.
– Mármint ő próbált megölni? – kérdezi. – Most komolyan, Jude, hány titkot őrzői még?"
"Minden egyes porcikám bizsereg, iszonyú vággyal kel életre, szégyellem magam, amiért ilyen erővel elönt.
Tudja. Tudom, hogy tudja."
"Körmeimet a tenyerembe vájom, nehogy hozzásimuljak. Egész testemben remegek a feszültségtől.
– Igen.
Aztán az enyémhez nyomja a száját, és ajkaim kettéválnak.
Lehunyom a szemem, mert tudom, mit fogok tenni. Ujjaimat sötét, göndör fürtjeibe fúrom. Nem dühödten csókol, hanem lágyan, vágyakozva.
Minden lelassul, elmosódik és felforrósodik. Alig tudok épkézláb gondolatokat formálni.
Egyszerre vágytam erre és rettegtem tőle, és most, hogy megtörténik, fogalmam sincs, hogy vágyhatnék valaha is bármi másra.
Az alacsony pamlaghoz botladozunk. Ráfektet, én pedig magamra húzom. Arckifejezése éppolyan, mint az enyém, némi rémülettel vegyített döbbenet tükröződik rajta.
– Mondd azt, amit a mulatságon! – kéri tőlem, miközben rám mászik, teste az enyémhez simul.
– Mit? – Gondolkozni is alig tudok.
– Hogy gyűlölsz – feleli rekedtesen. – Mondd, hogy gyűlölsz!
– Gyűlöllek – mondom, de cirógatóan bukik ki a számon. Újra és újra elismétlem. Litánia. Igézet. Védelem az ellen, amit valójában érzek. – Gyűlöllek. Gyűlöllek. Gyűlöllek.
Erősebben csókol.
– Gyűlöllek – lehelem a szájába. – Annyira gyűlöllek, hogy néha semmi másra nem tudok gondolni.
Rekedtes, halk nyögést hallat.
Egyik kezét a hasamra csúsztatja, végigsimít a bőrömön. Ismét megcsókol, olyan érzés, mintha épp lezuhannék egy szikláról. Mintha megindulna alattam a hegyoldal, minden egyes érintéssel egyre gyorsabban száguld, és végül nem marad semmi, csak a ránk váró robaj, a pusztulás.
Még sosem éreztem ilyesmit.
Elkezdi kigombolni a zekémet. Igyekszem nem megdermedni, és leplezni a tapasztalatlanságomat. Nem akarom, hogy abbahagyja.
Mintha megbűvölt volna. Benne van a kilopózás vészjósló öröme, a lopás aggasztó gyönyöre. Arra a pillanatra emlékeztet, amit akkor éltem át, mielőtt a kezembe döftem a tőrt, és teljesen elképedtem, hogy képes vagyok így elárulni saját magamat. Elhúzódik, hogy lehúzza a saját kabátját, én pedig próbálok kibújni az enyémből. Pislogva néz rám, mintha valamiféle ködön keresztül látna.
– Borzalmas ötlet – jegyzi meg, és hangjában egyfajta csodálkozás csendül.
– Az – válaszolom, miközben lerúgom a csizmámat.
Nadrág van rajtam, kétlem, hogy ki lehet bújni belőle elegáns mozdulattal. Nekem határozottan nem megy. Az anyagba gabalyodva, a saját ostobaságom tudatában rádöbbenek, hogy véget vethetnék ennek az egésznek. Összeszedhetném a holmimat, és elmehetnék. Mégsem teszem.
Cardan egyetlen elegáns mozdulattal húzza át kézelős fehér ingét a fején, felfedi a csupasz bőrt, a hegeket. Remeg a kezem. Elkapja, és egyfajta áhítattal csókolja meg a kézfejemet.
– Annyi mindent hazudnék – szólal meg.
Megremegek, és zakatol a szívem, ahogy végigsimít a bőrömön, és egyik keze a combjaim közé siklik. Ugyanúgy teszek, ahogy ő, ügyetlenül gombolom a bricseszét. Segít lehúzni, farka a lábához simul, majd egy suttogás könnyedségével az enyémhez tekeredik. Végigsimítok lapos hasán. Nem habozok, de
érződik, milyen tapasztalatlan vagyok. Forró a bőre a tenyerem, a bőrkeményedéseim alatt. Az ő ujjai mesterien mozognak.
Úgy érzem, belefulladok a gyönyörbe.
Nyitva a szeme, kipirult arcomat, kapkodó lélegzetvételemet figyeli. Sokkal intimebb, amikor így néz, mint az, ahogyan hozzám ér. Gyűlölöm, hogy ő tudja, mit csinál, én pedig nem.
Gyűlölöm, hogy ilyen sebezhető vagyok. Gyűlölöm, hogy hátrahajtom a fejem, felkínálom a nyakam. Gyűlölöm, hogy így csüngök rajta, egyik kezem körmeit a hátába vájom, és mielőtt teljesen elvesztem az ép eszem, még utoljára összeáll bennem egy gondolat: jobban szeretem, mint valaha bárkit, és a rengeteg dolog közül, amit ellenem tett, az a lehető legrosszabb, hogy megszerettette magát velem."
"Azzal foglalkozom, mit mondok majd Vivinek, ahelyett, hogy Cardanon járna az eszem. Nem akarom felidézni, mi történt kettőnk között. Nem akarok arra gondolni, ahogy az izmai mozogtak, hogy milyen érzés volt megérinteni a bőrét, hogy milyen halk nyögések törtek fel belőle, hogy milyen volt, amikor végighúzta az ajkát az enyémen.
Arra pedig határozottan nem akarok gondolni, milyen erősen kellett a számba harapnom, hogy csendben maradjak. Vagy, hogy menynyire egyértelmű volt, még sosem csináltam olyasmit, mint ott vele, nem beszélve arról, amit nem csináltunk.
Minden egyes alkalommal, amikor eszembe jut, a lehető leghevesebben száműzöm az emléket, és vele együtt a sebezhetőség iszonyú érzését is, azt, hogy teljesen felfedtem magam, még az idegességem is látszott. Nem tudom, hogy nézzek ismét Cardan szemébe anélkül, hogy ne érezzem ostobának magam."
"– Többet nem leszek udvarias. Nem fogunk a szavakkal játszadozni, nem beszélünk talányokban. Rossz ötlet megszégyeníteni a nagykirályt. Engem megszégyeníteni borzalmas ötlet. A nővéremet megcsalni pedig ostobaság. Azt hitted, nem érek rá bosszút állni? Locke, szeretném, ha felfognád, hogy rád szakítok időt."
"– Mindig is szeretted a történeteket – emlékeztetem. – Azt mondtad, a történet szikráját akarod kicsiholni. Hát, az ikertestvér, aki meggyilkolja a nővére jegyesét, elég érdekes történetnek hangzik, nem igaz?"
"– ...Ne próbálj megtenni a drámai történeteid egyik szereplőjének! Keress mást, aki köré a történeteidet szőheted!"
"– Másodszor, bármiféle problémád van is Cardannal, bármi késztetett arra, hogy folyamatosan szórakozzál vele, bármi miatt gondolod azt, hogy jó móka volt elcsábítani a szeretőjét, aztán elhajítani őt egy halandó lány miatt, mintha csak azt akartad volna az orra alá dörgölni, hogy a számára legfontosabb számodra mit sem ér, tedd túl magad rajta! Bármi miatt választottál is engem Örömkirálynőnek, hogy az általad gyanított érzelmeivel kínozd őt, engedd el! Ő a nagykirály, túl veszélyes játékot űzöl."
"...egyszerre fog rádöbbenni, hogy a sellők nem csak léteznek, el is akarnak kapni."
"Úgy érzem magam, mint egy kígyó, vagy éhezem, vagy egészben lenyelek egy egeret."
"– Kávét – válaszolja Csótány. – Olyan feketét, mint amilyen Elfhon nagykirályának a szeme."
"...egyre csak azt látom magam előtt, ahogy felnéz rám az ágyamból, bódultan és bódítóan."
"A tündérek bizonyára rég megtanulták már ezt a leckét. Nem kell nekik megtéveszteni az embereket, megtévesztik azok saját magukat."
"– Mindig minden veszélyes – hajít Vivi egy pár csizmát néhány összegyűrt ruhára. – Tündérfölde egyetlen hatalmas, veszélyekkel teli egérfogó."
"– És te bízol apában? Meglepő.
– Sok mindenhez nem ért, de a mesterkedésben nagyon jó..."
"– Nem könnyű embernek lenni Tündérföldén..."
"– Errefelé mindig iszonyúan drámai minden – magyarázza Vivi Heathernek. – Akár egy hőskölteményben. Mindenki úgy tesz, mintha épp most lépett volna elő egy gyilkosságról szóló balladából."
"Gyűlölöm, hogy Nicasiával látom. Gyűlölöm, hogy megérinti. Gyűlölöm, hogy a saját tervemről van szó, és egyedül magamra haragudhatok.
Ostoba vagyok."
"Pontosan tudja, milyen önző az emberi szív."
"Vajon képes leszek rá valaha úgy nézni, hogy közben nem jut eszembe, milyen volt megérinteni?"
"Felmerül bennem, hogy talán a vágy nem olyasmi, amin segít, ha átadja neki magát az ember. Inkább olyasmi, mint a mithridatizmus, és lehet, hogy halálos adagot vettem be, pedig lassanként kellett volna mérgeznem magam, egy-egy csókkal csupán."
"– Apa! – szólítom meg.
– Régen azt hittem, szeretném, ha így hívnál – vallja be. – De rájöttem, hogy ha ezt hallom, nem sok jóra számíthatok."
"– Tudja a mi nagykirályunk, milyen ügyesen irányítod helyette a királyságot?"
"– Audienciát kértél a koronától – feleli Cardan.
– Nem, öcsém, veled akartam beszélni, nem a fejedet ékesítő dísszel."
"– ...Gondolod, hogy ha hanyag és élvhajhász vagy, jól uralkodhatsz?"
"Cardan rám néz. Olyan iszonyú gyűlölet tombol a szemében, hogy attól tartok, ha nem járunk el elég körültekintően, egész Elfhont a földdel teszi egyenlővé."
"Ha meghalok itt az erdőben, mert nem készültem fel rendesen a harcra, mert máshol jártak a gondolataim, és nem csatoltam fel a saját hülye kardomat, akkor iszonyúan ki leszek akadva magamra.
"...az illem mindenekfelett áll."
"...csak a víz alatt sírom el magam. Csak a víz alatt vagyok képes beismerni, hogy majdnem meghaltam, hogy rettegtem, hogy azt kívánom, bár lenne valaki, akinek mindezt elmesélhetem."
"Legszívesebben a karjába vetném magam. Az ölelésébe akarom fojtani az aggodalmaimat. Azt akarom, hogy olyasmit mondjon, ami egyáltalán nem jellemző rá, hogy megnyugtasson, minden rendben."
"Tudom, hogy az udvar azt hiszi, bolondulok a nagykirályért, azért viseltem el, hogy Örömkirálynővé koronázzanak, azért vagyok még mindig az udvarmestere...
De mi van, ha tényleg bolondulok érte?"
"Öld meg! – súgja egy részem, az a részem, ami arról az éjszakáról ismerős, amikor foglyul ejtettem. Öld meg, mielőtt eléri, hogy beleszeress!"
"Egyre az jár a fejemben, hogy végig engem nézett, amikor még mindketten meztelenek voltunk, még mielőtt visszahúzta az ingét, és megigazította elegáns kézelőjét. Fegyverszünetet kellett volna kötnünk, mondta, miközben türelmetlenül hátrafésülte tintafekete haját. Már réges-régen fegyverszünetet kellett volna kötnünk."
"Jude, kérdezte, miközben végigsimított a lábszáramon, félsz tőlem?"
"...ez a valódi tündérházasságuk, aminek senki sem tanúja, amit homály fed. Egy olyan világban, ahol senki sem hazudhat, nem kell nyilvánosan megfogadni valamit ahhoz, hogy kötelező érvényű legyen."
"Fel kell fognia, hogy még a rémisztő emlékek is jobbak, mint a fura emlékezetkiesések meg az üresség érzete, amit egyszerűen nem értesz."
"– Menj! – sürgetem. – Felejtsd el a megállapodásainkat! Felejts el mindent! Menekülj!
– Miért teszed ezt? – kérdezi.
– Cardanért – válaszolom. Azt már nem teszem hozzá, hogy: Mert az ö anyja még életben van, az enyém pedig nincs, és mert még ha gyűlöl is, legalább a lehetőség megmaradjon, hogy elmondhassa."
"Orlagh elvitte Balekint. Az orrom előtt rabolta el Tündérfölde hercegét."
"– Miért? – kérdezem, miközben Nicasia szavai hullámverésként lüktetnek a fülemben: Valaki, akiben megbízol, már elárult.
– Dain herceget szolgáltam – válaszolja Szellem. – Nem téged."
"Elvitték a kis Bridgetet,
Hét év elszaladt,
Mire onnan visszatért,
Mindenki más elmaradt.
Visszavitték hát csendben
Az éj és a hajnal között,
Azt hitték, csak álomba merült,
De szíve ezer darabra törött.
Azóta is ott tartják,
Lent a tó mélyén,
Levélágyon fekszik,
Nézik, míg feleszmél.
/– William Allingham:
A tündérek/"
"A tenger mélyén ébredek.
Először pánikba esem."
"– Azt hiszed, valami fortéllyal éltem, mert Cardan jobban kedvel engem, mint téged – szólalok meg. – De hát rálőttél számszeríjjal! Persze hogy engem kedvel jobban."
"Már addig is telt az idő, amíg eszméletlen voltam. Madoc szabadon mesterkedhetett, hogy háborút szítson a korona feletti uralmammal kapcsolatos új információi alapján, Cardan azt csinálhat, amit csak kaotikus szíve megkíván, Locke bárkit kigúnyolhat, bárkit bevonhat a drámázásába, a tanács pedig erőltetheti, hogy adjuk meg magunkat a tengernek, és én semmit sem tehetek.
Mennyi ideig maradok még itt? Mennyi időbe telik, míg öthavi munkám kárba vész?"
"Bár több tervet kovácsoltam volna. Bár több utasítást hagytam volna hátra. Bár sose bíztam volna meg Szellemben.
Remélem, hiányzom Cardannak."
"Amikor elkezdenek vetkőztetni, kétségbeesem, egyfajta állatias ösztön vezérel. Próbálom kitépni magamat a kezükből, de szorosan lefognak, és áttetsző ruhát húznak át a fejemen. Rövid és vékony, gyakorlatilag ruhának sem mondható. Lebeg körülöttem, és biztos vagyok benne, hogy szinte minden porcikám látszik benne. Próbálok nem lenézni, attól félek, elpirulnék."
"Könnyebb azt hinni, hogy Cardan volt a lángelme a terv mögött, mint egy halandó lány."
"Lehet, hogy elvarázsolni nem tudnak, de ez nem jelenti azt, hogy nem törhetnek meg."
"Iszonyú kínszenvedés, hogy ilyen közel vagyok az otthonomhoz, mégis ennyire távol."
"A nagykirály alkut kötött, hogy visszakapjon."
"Még sosem éreztem magam ennyire egyedül, még sosem kellett ilyen hosszan szerepet játszanom. Üresnek érzem magam, semminek."
"A félelem iszonyatos, de a remény és a félelem egyvelege még annál is rosszabb."
"– Az esküvőm napján eltűntél, és csak másnap reggel tudtam meg. Annyira féltettelek! Amikor a Mélytenger üzenetet küldött, hogy elkaptak... Hát... A nagykirály és Madoc egymást hibáztatta. Nem tudtam, mi lesz. Minden egyes reggel a vízhez mentem, és azt reméltem, meglátlak benne. Megkérdeztem az összes hableányt, jól vagy-e, de nem voltak hajlandóak elárulni."
"– Nekünk is megvannak a magunk kémei, udvarmester. Azt mondják, ügyes kis orgyilkos vagy. Elmondom, mit akarunk... Öld meg Balekin herceget!"
"Körbevesznek a vidék titkai – Tündérföldéé, az otthonomé."
"Nagykirály lett, mégpedig nélkülem."
"– Tudod, mik ők?...
– A tündérek... ? – kérdezek vissza.
– Igen, igen. – Türelmetlenül hangzik. – A levegő népe. Légiesek, képtelenek egy alakban megmaradni. Mint az ég felé szálló virágpor."
"– Amikor megismerkedtünk, a családom iránt érzett kötelességtudatom szétfoszlott, elporladt, mint egy régi kabát. És amint keze a bőrömet érintette, porig égettem volna apám malmát, csak hogy ismét magamon érezzem.
– Ez lenne a szerelem? – kérdezem.
– Ha nem is szerelem – feleli –, valami nagyon hasonló."
"– Sose köss alkut velük! – ragadja meg hirtelen a kezem. – Se bölcset, se rosszat, se ostobát, se különöset, de főleg olyat ne, ami jól hangzik."
"– Téged szolgállak, Balekin herceg – jelentem ki. A szemébe nézek, darabokra tört szívvel hazudok. – Azt teszel velem, amit jónak látsz. A tiéd vagyok."
"Kezem lecsúszik a szájáról, és hirtelen aggódni kezdek, hogy az új nagykirály ágyába kerültem – olyan helyre, ahová még mindig túlságosan halandó vagyok, egy olyan tündér mellé, akitől jobban rettegek, mint amennyire vonzódom hozzá.
– Balekin és Orlagh meg akar gyilkolni – szólalok meg pirulva.
– Értem – szólal meg lustán. – Szóval miért ébredtem fel egyáltalán?
Kínosan tudatában vagyok annak, amit tett, hogy félálomban magához húzott.
– Mert engem nehéz megigézni – felelem."
"– ...Jobb, ha azt gondolják, fontos vagy nekem, mintha azt hinnék, következmények nélkül bármit megtehetnek veled."
"– Rengeteget gondolkoztam, miután eltűntél, és szeretnék mondani valamit. – Cardan arca komoly, már-már komor, ritkán engedélyez magának ilyesmit. – Amikor apám elküldött, először próbáltam bizonyítani, hogy egyáltalán nem olyan vagyok, mint hiszi. De amikor azzal nem értem célt, pontosan úgy viselkedtem, amit képzelt rólam. Ha azt hitte, rossz vagyok, hát még rosszabb lettem. Ha azt hitte, kegyetlen vagyok, hát annál is rémisztőbbé váltam. Minden egyes várakozását alulmúltam. Ha nem számíthattam a jóindulatára, hát kivívtam a haragját. Balekin nem tudta, mihez kezdjen velem. Kényszerített, hogy részt vegyek a mulatságain, bort és ételt szolgáltatott fel velem, hogy mutogassa a kezes bárány hercegecskéjét. Amikor idősebb lettem, és kibírhatatlanabb, szeretett megleckéztetni másokkal. A csalódottságából verés lett, a bizonytalansága miatt az én hibáim erősödtek fel. Mégis ő volt az első, aki látott bennem valamit, amit megszeretett... Saját magát. Minden egyes kegyetlenségemet bátorította, tovább fűtötte a haragomat. És egyre borzalmasabbá váltam. Nem voltam kedves, Jude. Nagyon sok mindenkivel nem. Veled sem. Nem tudtam eldönteni, hogy akarlak, vagy inkább soha többé nem akarlak látni, hogy ne érezzem azt, amit éreztem, amitől csak még kegyetlenebb lettem. De amikor eltűntél, amikor valóban elragadtak a hullámok, úgy gyűlöltem magam, mint korábban még soha.
Annyira megdöbbentenek a szavai, hogy végig csalást sejtek mögöttük. Csak nem gondolhatja komolyan, amit mond!
– Lehet, hogy ostobán viselkedem, de nem vagyok ostoba. Van bennem valami, ami megtetszett neked – folytatja, arcára pajkos kifejezés ül ki, így már sokkal ismerősebbek a vonásai. – A kihívás? A szép szemem? Nem számít, mert több az, amit nem szeretsz, és ezzel én is tisztában vagyok. Nem bízhatok meg benned. Mégis, amikor eltűntél, rengeteg fontos döntést kellett meghoznom, és amikor helyes döntést hoztam, rengetegszer azt képzeltem, hogy ott vagy mellettem, Jude, nevetséges parancsokkal traktálsz, amiknek valamiért mégis engedelmeskedem.
Egyszerűen nem jutok szóhoz.
Felnevet, meleg kezével végigsimít a vállamon.
– Vagy megleptelek, vagy tényleg olyan beteg vagy, ahogy Madoc állítja."
"– Engem nem lehet megbűvölni – árulom el. – Része volt az alkunak, amit Dain herceggel kötöttem, azért cserébe, hogy kémkedjek neki."
"– A palota egy része beszakadt, ahogy az Árnyudvar búvóhelye is, sőt, a régi katakombák is, ahol Mab csontjai vannak – ragadja magához a szót Cardan."
"– Ti hárman mindent egyféleképpen akartok megoldani. Gyilkossággal. Egy kulcs nem nyithat minden zárat. – Cardan megrovó pillantásban részesít bennünket, feltartja hosszú ujjait, az egyiken még mindig ott díszeleg a tőlem lopott rubin. – Valaki megpróbálja elárulni a nagykirályt, gyilkosság. Valaki csúnyán néz, gyilkosság. Valaki tiszteletlen, gyilkosság. Valaki csúnyán mossa ki a ruhákat, gyilkosság."
"– Akkor mi lesz? – kérdezem. – Vagy azt választjuk, hogy elviseljük a játszmáit, akármilyen halálosak is, vagy belemegyünk egy olyan háborúba, amit nem nyerhetünk meg?
Cardan a fejét rázza, és újabb csésze teát vesz magához.
– Megmutatjuk neki, hogy nem vagyok gyengekezű nagykirály.
– Mégis hogy? – érdeklődöm.
– Nagyon nehezen – válaszolja. – Mert attól félek, igaza van."
"...képtelen vagyok lerázni magamról az érzést, hogy ez nem én vagyok."
"...a kristályban látott fiúra gondolok. Arra a fiúra, aki még mindig reménykedett, valaki megszereti. Kísért Cardan vallomása azzal kapcsolatban, hogy kivé vált azóta: Ha azt hitte, rossz vagyok, hát még rosszabb lettem. Olyan jól ismerem ezt az érzést."
"– Tényleg képes lennél azt választani a saját családod helyett? – vicsorog, és pillantása Cardanra siklik, majd vissza rám.
Összerezzenek, de nem számít, mennyire igaza van, egyúttal téved is."
"– Cardan! – sziszegem. – A nagykirály nem viselkedhet így!"
"Azzal szájon csókol.
Érzelmek vihara dúl bennem. Egyszerre vagyok iszonyatosan dühös rá, dühös és rezignált, hogy így csődöt mondott nagykirályként, hogy éppolyan romlott, szeszélyes és gyenge, mint amilyennek Orlagh remélte...
Ugyanakkor el is gyengülök, mert a Mélytengerben töltött hetek alatt végig arról álmodoztam, hogy megcsókol, és most, hogy szája az enyémet érinti, legszívesebben a hátába mélyeszteném a körmeimet.
Nyelve az alsó ajkamat érinti, kábító és ismerős az íz.
Kísértetbogyó.
Nem részeg, megmérgezték.
Elhúzódom, és a szemébe nézek. Ismerős a tekintete, fekete aranyszegéllyel. Pupillái teljesen kitágultak.
– Édes Jude! Te vagy a kedvenc büntetésem."
"Valaki megmérgezte a nagykirályt, és most halálra neveti és táncolja magát az udvar előtt, ami hol derűvel, hol undorral követi az eseményeket. Nevetségesnek fogják tartani, miközben megáll a szíve."
"– Jude Duarte, azonnal hagyd el a nagykirály oldalát! – parancsolja Balekin.
Erre a hanghordozásra Cardan már odafigyel. Látom, hogy igyekszik összpontosítani.
– Nem fogja – feleli.
Mivel neki senki sem mondhat ellent, még ilyen állapotában sem, végre kivezethetem. Magamra veszem a nagykirály iszonyú súlyát, miközben végighaladunk a palota folyosóin."
"– Ó, hányszor kívántam már, bár ne tudnál hazudni! Most kívánom csak igazán."
"– Miért vagyok olyan amilyen? – Hangjából egyértelmű, hogy ez olyasmi, amit szerintem kellene megkérdeznie, de valójában nem foglalkoztatja. – Nincsenek valódi válaszok, Jude. Miért voltam kegyetlen más tündérekkel? Miért voltam kegyetlen veled? Mert megtehettem. Mert élveztem. Mert amíg a legrosszabb oldalamat mutattam, úgy éreztem, hatalom van a kezemben, és legtöbbször tehetetlennek éreztem magam, hiába voltam herceg, Tündérfölde nagykirályának a fia."
"– Mi lesz, ha nem kapja meg az ellenszert? – kérdezem.
Bomba Cardan arcához érinti a kézfejét.
– Ő Elfhon nagykirálya, meríthet erőt a vidékből. De már így is nagyon gyenge. És nem hiszem, hogy tudja, hogyan kell. Felség?
Cardan jámbor értetlenséggel pillant rá.
– Mégis hogy érted? Hiszen épp most nyeltem le egy adag földet a tanácsodra!"
"Biztos vagyok benne, hogy észre sem vette, miképpen formálta a saját szája íze szerint a vidéket, hogy jobban illeszkedjen hozzá."
"Ha Cardan maga nem hiszi el, hogy ő Elfhon nagykirálya, ha szándékosan nem akar hozzáférni az erejéhez, az az én hibám lesz. Ha a kísértetbogyó végez vele, az az én hibám lesz."
"Már nem vagyok immunis. Éppolyan védtelen vagyok a méreggel szemben, mint Cardan."
"– Mindenki tudja, hogy óvatosan kell eljárni, ha az ember tündérekkel köt alkut. Minden egyes lélegzetvétellel megtévesztetek másokat."
"Ahogy Madoc magyarázta nekem korábban: a kard a háború fegyvere, a tör a gyilkolásé."
"...véghez vittem a lehető legnagyszabásúbb, legelképesztőbb államcsínyt..."
"Szeretnék valamiféle reakciót magamtól. Szeretném, ha remegnék, ha émelyegnék. Olyan akarok lenni, aki zokogásban tör ki. Bárki szívesebben lennék, mint az, aki vagyok, az, aki körbenéz, hogy látta-e valaki, beletörli a kést a földbe, a kezét a ruhájába, és még azelőtt kereket old, hogy az őrök megjelennének.
Ügyes kis orgyilkos vagy, így fogalmazott Dulcamara."
"– Nem kellett utasítást adnia, Jude. Nem kellett mágiához folyamodnia. Megbízom benned. Megbíztam benned.
Én pedig megbíztam Tarynben.
Miközben én meggyilkoltam Balekint, miközben Cardan a méreggel küzdött és szédelgett, Madoc megindult a korona ellen. Ellenem. Mindezt a lányával, Tarynnel az oldalán tette."
"– Egykor alkut ajánlottál nekem – folytatja. – Most hadd tegyek én is ugyanígy! Add vissza az akaratomat! Add vissza a szabadságomat!"
"– Apád és a nővéred átvert – magyarázza Cardan. – Ha Taryn parancsolt volna rám, akkor rögtön rájövök, hogy nem te vagy az. De rosszul voltam, kifáradtam, és nem akartam ellentmondani neked. Meg sem kérdeztem, miért kéri, Jude. Be akartam bizonyítani, hogy megbízhatsz bennem, hogy nem kell parancsba adnod dolgokat. Meg akartam mutatni, hogy vakon hiszek a döntésedben. De így nem lehet uralkodni. És azt nem is nevezném valódi bizalomnak, ha a másik egyszerűen megparancsolhatja, hogy mindenképpen csinálj meg valamit. Tündérfölde megszenvedte, hogy folyton egymás torkának ugrottunk. Megpróbáltál rávenni, hogy tegyem azt, ami szerinted szükséges, és ha nem értettünk egyet, akkor csak manipulálni tudtuk egymást. Ez persze nem működött, de az sem megoldás, ha egyszerűen megadom magam. Nem folytathatjuk ezt így tovább. A ma este a legfőbb bizonyíték erre. Nekem kell meghoznom a saját döntéseimet."
"– ...Nagykirállyá tettél, Jude. Akkor hagyd, hogy nagykirály legyek!
Védekezőén összefonom a karomat.
– És mi leszek én? A szolgád?
...
– Gyere hozzám feleségül! – szólal meg. – Legyél Elfhon királynéja!
...
– Nem vehetsz feleségül.
– Dehogynem – válaszolja. – A királyok és királynők leginkább politikai szövetség céljából házasodnak, ez igaz, de a mi frigyünket is tekintheted olyasminek. És ha királyné lennél, nem kellene engedelmeskednem neked. Saját jogon adhatnál parancsokat. Én pedig szabad lennék."
"Ironikus a helyzet, és ettől még döbbenetesebb: pont Cardan nyújtja mindezt tálcán nekem, aki folyton azt vágta a fejemhez, hogy nem is tartozom Tündérföldére."
"– Egyébként is, nem leszünk örökké házasok. A királyok és királynők házassága addig tart, amíg uralkodnak, esetünkben nem olyan sokáig. Csak addig, amíg Oak elég idős lesz ahhoz, hogy trónra ülhessen, már ha ezt akarja. Mindent megkaphatsz. Cserébe csak annyit kell tenned, hogy feloldozol az engedelmességre kényszerítő esküm alól."
"– Ha beleegyezel, még ma este elveszlek – feleli. – Sőt, azonnal. Itt és most. Esküt teszünk, és már házasok is vagyunk. Ez nem halandók házassága. Nem kell valaki másnak összeadnia minket, vagy tanúkat kerítenünk. Nem hazudhatok. Nem tagadhatlak meg."
"A halandó lányokból nem lesz királyné Tündérföldén."
"– Pontosan mibe is egyezel bele?
– Oké – felelem. – Legyen. Hozzád megyek.
Kaján vigyort küld felém.
– Nem tudtam, hogy ilyen nagy áldozatnak éled majd meg."
"– Akkor mi lesz most?
...
– Egyszerű – feleli Cardan, és a széke szélére csúszik. – Hitet teszünk egymás mellett. Majd kezdem én, kivéve persze, ha várni akarsz. Talán valami romantikusabbról álmodtál.
– Nem! – vágom rá rögtön, nem akarom bevallani, hogy bármiféle álmaim is vannak a házasságról.
Lehúzza a rubingyűrűmet az ujjáról.
– Én, Cardan, Eldred fia, Elfhon nagykirálya feleségemmé és királynémmá fogadlak téged, Jude Duarte, Madoc halandó gyámleánya. Frigyünk tartson mindaddig, míg másképp nem kívánjuk, és míg a korona le nem kerül a fejünkről!
Miközben beszél, beleremegek valamibe, ami a remény és a félelem között található. Olyan hatalmas jelentőségű szavakat ejt ki a száján, hogy szürreális az egész, főleg itt, Eldred szobájában.
Megnyúlik az idő. Felettünk az ágakon bimbók sarjadnak, mintha maga a vidék is hallotta volna a szavait.
...
– Én, Jude Duarte, férjemül fogadlak téged, Cardan, Elfhon nagykirálya. Frigyünk tartson mindaddig, míg másképp nem kívánjuk, és míg a korona le nem kerül a fejünkről!
Megcsókolja a sebhelyet a tenyeremen.
...
Odafent kinyílnak a bimbók. Az egész szobában virágillat terjed."
"– Cardan, Eldred fia, Elfhon nagykirálya, lemondok arról a hatalmamról, amivel téged irányítottalak. Többé nem kell engedelmeskedned, sem most, sem máskor."
"– Lefekszem – mondja, és hagyja, hogy az óriási ágyhoz tereljem. Amint odaérünk, nem ereszti a kezem. – De csak ha mellém fekszel.
Nincs okom tiltakozni, így hát megteszem, és még hihetetlenebbnek tűnik ez az egész. Ahogy kinyújtózom a gazdagon hímzett takarón, rádöbbenek, hogy olyasmit tettem, ami nagyobb szentségtörés annál, mint amikor elnyúlok a nagykirály ágyán, sokkal nagyobb szentségtörés, mint amikor az ujjamra húzom Cardan pecsétgyűrűjét, sőt, még annál is nagyobb, mint amikor valaki leül a trónra. Tündérfölde királynéja lettem."
"Csókokat lopunk a sötétben, minden elmosódik a kimerültségtől."
"– Nos, feleség! – szólít meg hűvösen. – Úgy tűnik, legalább egy titkot kihagytál a hozományból. Gyere, fel kell öltöznünk az első közös audienciánkra!"
"– A tengered alatt mindenhol föld húzódik. Forró, vulkanikus föld. Támadj csak meg, és megmutatom, mire képes ez a fiú, asszonyom!"
"Ilyen a valódi erő. És most, hogy Cardan használja, rádöbbenek, mennyire nem emberi, mennyit változott, és mennyire nincs már felette hatalmam."
"– Elfhon nagykirálya vagyok – emlékezteti Cardan. – És nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem. Megtámadtad a szárazföldet. Elraboltad az udvarmesteremet, és kiszabadítottad a bátyámat, akit azért börtönöztem be, mert meggyilkolta apánkat, Eldredet, akivel te magad kötöttél szövetséget. Egykor tiszteltük egymás uradalmát. Túl sokáig tűrtem, hogy tiszteletlen légy, és eljátszottad az esélyeidet. Most valóban békét kötünk, mélytengeri királynő, ahogy Eldreddel is békét kötöttél, ahogy előtte Mabbel is. Békét kötünk, vagy háború lesz, és ha harcra kerül a sor, senki sem menekül. Semmi és senki nem lesz biztonságban, amit szeretsz."
"– Halljátok hát ítéletemet! – szólal meg Cardan, és hangja tekintéllyel zeng. – Jude Duartét a halandók világába száműzöm. Hacsak a korona meg nem kegyelmez neki, nem teheti be a lábát Tündérföldére, ha mégis, az az életébe kerül.
Levegőért kapok.
– Nem teheted!
Hosszasan néz, tekintete szelíd, mintha azt várná, hogy nem zavar majd a száműzetésem. Mintha nem lennék több egy elé járuló tündérnél. Mintha nem lennék semmi és senki.
– Dehogynem – feleli.
– De Tündérfölde királynéja vagyok! – kiáltom, mire pillanatnyi némaság borul ránk. Aztán mindenki nevetni kezd körülöttem.
Felhevül az arcom. Frusztrált, dühödt könnyek szúrják a szemem, ahogy pillanatnyi késéssel Cardan is csatlakozik hozzájuk."
"– Tagadd le akkor! – kiáltom. – Tagadd le!
Természetesen nem teheti, és nem is teszi. Tekintetünk összefonódik, és azt a különös mosolyt nyilván nekem szánja. Eszembe jut, milyen volt teljes szívemből gyűlölni őt, csakhogy már túl késő."
"– Ha Insweal a Bánat Szigete, Insmire a Csodák Szigete, Insmoor pedig a Kövek Szigete – szólal meg, és hangja bejárja az újonnan született szigetet –, akkor legyen ez Insear, a Hamu Szigete!"
Epilógus
"Csak azért, mert én keserűen állok a szerelemhez, nem jelenti azt, hogy másoknak is úgy kell."
"– Meddig duzzogsz még? Kimerültél, miután elzártak a Mélytengerben. Nem voltál elemedben. Átvert. Előfordul az ilyesmi."
"– Dolgozz azért, hogy bántsd Cardant! – ajánlja Vivi haragos pillantással. Sosem volt erőssége a megbocsátás."
"– A bosszú édes, de a fagyi még édesebb!"
