.png)
Nina alapvetően boldog, hiszen balettozhat, ám barátsága Zitával gyengülni látszik.
A történetben természetesen felbukkan a szőke porcelánbaba, az intézet egyik növendéke, a zöldikék csoportjának tagjának képében - mely csoporthoz Nina maga is tartozik... Alice Adam szőke, gyönyörű, és roppant tehetséges, s bár eleinte úgy tűnik, hogy Ninát lenézi, Zitával igencsak szoros barátságot kezd ápolni...
A történetben természetesen felbukkan a szőke porcelánbaba, az intézet egyik növendéke, a zöldikék csoportjának tagjának képében - mely csoporthoz Nina maga is tartozik... Alice Adam szőke, gyönyörű, és roppant tehetséges, s bár eleinte úgy tűnik, hogy Ninát lenézi, Zitával igencsak szoros barátságot kezd ápolni...
Mivel kettejük barátságába egy harmadik személy furakodott, Nina magányosnak érzi magát, s ha mindez nem lenne elég, Odile - édesapjának új szerelme - hozzájuk költözik. A kislány minden lehetséges módon tiltakozik az ellen, hogy elhunyt édesanyja helyét egy másik nő vegye át, s végül annyira felbosszantja az apját, hogy az felpofozza a kislányt.
Nina ezt követően rendkívül szomorúvá válik, és az iskolában sem teljesít valami fényesen. Torelli mester azonban igencsak szigorú. A Camargo Intézet növendékei ugyanis a karácsonyi balett előadásra készülnek, amiben Nina - egy váratlan és szomorú eseménynek köszönhetően - kezdő létére az első sorban táncolhat a tánckarral. Noha ez korántsem főszerep, a kislány elképesztően boldog, ám az örömhírt már nem tudja elújságolni az édesapjának, ugyanis az bejelenti, hogy állást kapott és januárban Egyiptomba költöznek...
Nina összetört és magányos kis szívében ez az utolsó csepp. A kislány megszökik otthonról...
Az első kötethez hasonlóan, Az én utam sem hagyja egy perce sem az olvasót unatkozni. A történet sebesen halad, és minden oldalon történik valami, ami mozgásban tartja az egész gépezetet. Ahogy haladunk előre, úgy ismerjük meg egyre jobban a szereplőket, és látunk egyre mélyebben a felszín alá, az eltemetett emlékek és szomorú gondolatok kavargásába...
Ninát ebben a kötetben leginkább az idegesítő jelzővel írhatnánk le, ugyanis egyre inkább látszik, hogy egy makacs, dacos kislánnyal van dolgunk, aki "nem néz sem istent, sem embert", csak ne kelljen letérnie az útról és táncolhasson... E heves természete olyan lépésekre sarkallja, amik egyáltalán nem nevezhetők megfontoltnak és józannak. Ám a kislány rendkívül magányos. Édesanyja elvesztését még mindig nem tudta feldolgozni, ahogy azt sem, hogy az apja nem érti meg a tánc iránti szenvedélyét, akadályozza az álmai elérésében, és mindezek tetejében még újra szerelmes is lesz.
Olivier Fabbri a szememben egyenlőre inkább negatív figurának tűnik, mint pozitívnak. A felesége halála óta ő sem él, és ridegen viselkedik a lányával. Egy meglehetősen undok apuka, aki képes megütni a lányát, mert az tiltakozik az új NŐ ellen az életében. Nina elkeseredett és az édesanyja emlékét védi, ahogyan azt minden hasonló korú gyermek tenné, a férfi mégis felpofozza, amitől az olvasónak is kedve támad megrázni az apát...
Odile, avagy a Fekete Hattyú - ahogy Nina nevezi - nem szeretné átvenni Nina anyukájának szerepét, és valóban jóban szeretne lenni "mostohalányával". Mindazonáltal a nőt nem igazán ismerjük meg, hiszen 90%-ban Nina szemén keresztül látjuk, bár a figyelmes olvasónak feltűnhet, hogy ez a nő bizony korántsem gonosz...
A sok negatív eseménynek köszönhetően Nina összetörik, az iskolai teljesítménye romlik, s végül Odile lesz az a személy, akinek a kislány őszintén kiönti a szívét, megosztva vele az édesanyja elvesztése iránti fájdalmát, a balett szeretetét, és ezekkel a rövid, ámde velős mondatokkal Nina összetöri az olvasó szívét.
A kötet végén elsírtam magam. Nina őszinte vallomása bár rövid, és teljes mértékig gyermeki nyelven szólal meg, legyenek bár szavai egyszerűek, de lényegre törőek és érzelemmel teliek, felettébb mellbe vágó, különösen abban az esetben, ha már te is vesztettél el valaki számodra nagyon fontosat, akitől még mindig nem tudtál búcsút venni...
A karakter akiben igazán csalódtam, az Zita volt. Nina láthatóan a legjobb barátjának, hovatovább testvérének tekinti a lányt, aki láthatóan nem osztja ezeket a nézeteket, és szívesen fogadja Alice barátságát, amivel semmi probléma sem lenne, ha nem hanyagolná el korábbi barátnőjét, valamint nem hallgatna mélyen, mikor az a testvéri kötelékről beszél neki...
Mindent összevetve úgy gondolom, hogy ez a sorozat nemcsak arról szól, miként válik Nina prímabalerinává. Vélhetően láthatunk majd egy "láthatatlan" utat, ami a magány és az elvesztés érzésének feldolgozásáé és az elhunyt édesanya elengedéséé lesz...
Bízom benne, hogy a Manó Könyvek kiadó nem vár sokat a sorozat folytatásának kiadásával... ^^
Idézetek
"– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, hogy én vagyok a legszebb a Camargo Intézetben!"
"Az az érzésem, itt jutok igazán levegőhöz. Mély lélegzetet veszek. Talán ezt nevezik boldogságnak: az egész testemmel lélegzem, szinte szárnyaim nőnek. Öt perc múlva pedig elrepülök!"
"Torelli mester! Szélviharként ront a terembe, mint mindig. Nagyon sovány, sasorra van, a haja hófehér, úgy néz ki, mint egy nyugdíjas kalóz. Legjobb esetben."
"Hihetetlen. Megpofozott. Odile miatt. Fojtogat a zokogás.
Apu már nem szeret."
"– Milyen falánk vagy! Húsz éves korodra olyan leszel, mint egy Buddha.
– Hát azt kötve hiszem! Nem látod, milyen a testalkatom?
Valóban, inkább egy sovány verébre hasonlít, mint egy kövér tehénre!"
"– Micsoda képet vágsz! Mintha eltemetted volna az egész családodat – gúnyolódik Julie.
– Nem, csak az anyukámat – felelem.
Az öltözőben síri csönd támad."
Nina összetört és magányos kis szívében ez az utolsó csepp. A kislány megszökik otthonról...
Az első kötethez hasonlóan, Az én utam sem hagyja egy perce sem az olvasót unatkozni. A történet sebesen halad, és minden oldalon történik valami, ami mozgásban tartja az egész gépezetet. Ahogy haladunk előre, úgy ismerjük meg egyre jobban a szereplőket, és látunk egyre mélyebben a felszín alá, az eltemetett emlékek és szomorú gondolatok kavargásába...
Ninát ebben a kötetben leginkább az idegesítő jelzővel írhatnánk le, ugyanis egyre inkább látszik, hogy egy makacs, dacos kislánnyal van dolgunk, aki "nem néz sem istent, sem embert", csak ne kelljen letérnie az útról és táncolhasson... E heves természete olyan lépésekre sarkallja, amik egyáltalán nem nevezhetők megfontoltnak és józannak. Ám a kislány rendkívül magányos. Édesanyja elvesztését még mindig nem tudta feldolgozni, ahogy azt sem, hogy az apja nem érti meg a tánc iránti szenvedélyét, akadályozza az álmai elérésében, és mindezek tetejében még újra szerelmes is lesz.
Olivier Fabbri a szememben egyenlőre inkább negatív figurának tűnik, mint pozitívnak. A felesége halála óta ő sem él, és ridegen viselkedik a lányával. Egy meglehetősen undok apuka, aki képes megütni a lányát, mert az tiltakozik az új NŐ ellen az életében. Nina elkeseredett és az édesanyja emlékét védi, ahogyan azt minden hasonló korú gyermek tenné, a férfi mégis felpofozza, amitől az olvasónak is kedve támad megrázni az apát...
Odile, avagy a Fekete Hattyú - ahogy Nina nevezi - nem szeretné átvenni Nina anyukájának szerepét, és valóban jóban szeretne lenni "mostohalányával". Mindazonáltal a nőt nem igazán ismerjük meg, hiszen 90%-ban Nina szemén keresztül látjuk, bár a figyelmes olvasónak feltűnhet, hogy ez a nő bizony korántsem gonosz...
"– Olivier, a Hattyúk tavában a Fekete Hattyút Odile-nak hívják. Ilyen egyszerű.
Apu rámosolyog:
– Hogy te miket tudsz!
Ő is mosolyogva felel:
– Igen. Amióta Ninát ismerem, kezd érdekelni a klasszikus balett."
A kötet végén elsírtam magam. Nina őszinte vallomása bár rövid, és teljes mértékig gyermeki nyelven szólal meg, legyenek bár szavai egyszerűek, de lényegre törőek és érzelemmel teliek, felettébb mellbe vágó, különösen abban az esetben, ha már te is vesztettél el valaki számodra nagyon fontosat, akitől még mindig nem tudtál búcsút venni...
A karakter akiben igazán csalódtam, az Zita volt. Nina láthatóan a legjobb barátjának, hovatovább testvérének tekinti a lányt, aki láthatóan nem osztja ezeket a nézeteket, és szívesen fogadja Alice barátságát, amivel semmi probléma sem lenne, ha nem hanyagolná el korábbi barátnőjét, valamint nem hallgatna mélyen, mikor az a testvéri kötelékről beszél neki...
Mindent összevetve úgy gondolom, hogy ez a sorozat nemcsak arról szól, miként válik Nina prímabalerinává. Vélhetően láthatunk majd egy "láthatatlan" utat, ami a magány és az elvesztés érzésének feldolgozásáé és az elhunyt édesanya elengedéséé lesz...
Bízom benne, hogy a Manó Könyvek kiadó nem vár sokat a sorozat folytatásának kiadásával... ^^
Idézetek
"– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, hogy én vagyok a legszebb a Camargo Intézetben!"
"Az az érzésem, itt jutok igazán levegőhöz. Mély lélegzetet veszek. Talán ezt nevezik boldogságnak: az egész testemmel lélegzem, szinte szárnyaim nőnek. Öt perc múlva pedig elrepülök!"
"Torelli mester! Szélviharként ront a terembe, mint mindig. Nagyon sovány, sasorra van, a haja hófehér, úgy néz ki, mint egy nyugdíjas kalóz. Legjobb esetben."
"Hihetetlen. Megpofozott. Odile miatt. Fojtogat a zokogás.
Apu már nem szeret."
"– Milyen falánk vagy! Húsz éves korodra olyan leszel, mint egy Buddha.
– Hát azt kötve hiszem! Nem látod, milyen a testalkatom?
Valóban, inkább egy sovány verébre hasonlít, mint egy kövér tehénre!"
"– Micsoda képet vágsz! Mintha eltemetted volna az egész családodat – gúnyolódik Julie.
– Nem, csak az anyukámat – felelem.
Az öltözőben síri csönd támad."
"Mama… Miért veszítettem el? Akkora igazságtalanság. Olyan szép volt. Olyan édes volt. Olyan okos volt. Soha nem kellett volna meghalnia! A halált fenn kellene tartani a rossz emberek számára. Rosszul van berendezve a világ."
"– Amikor táncolok… olyan, mintha a mama nem halt volna meg. Még ha tudom is, hogy valójában elment. Olyankor találkozunk mi ketten."
Értékelés: 4,5/5 tütü
